Az alábbi történet úgy kezdődött, hogy meglátogatott legjobb barátnőm, Kitti, akit sokan "csak" mint az esküvőmön hősiesen helytálló, sőt tanuskodó, szép gömbölyű pocakos leányzóként ismerhettek. Történt ugyanis, hogy az esküvőn még burokban jelen lévő második gyermeke 10 hónapos lett - amivel még mindig évekkel fiatalabb, mint nagytesója-, és ezt a szülők (najó, Kitti) úgy kívánta megünnepelni, hogy elszabadul otthonról. A szabadulással pedig meg sem állt 900 km előtt, azaz nálunk landolt Berlinben. Ehhez persze szükség volt a hős apuka és a váltott műszakban dolgozó nagymamák helytállására odahaza, amit ezúton is nagyon köszönünk nekik. 

Szóval ott tartottunk, hogy kiszabadultunk. Én is. 

Első utunk (rögtön a reptérről, ahol felvettem Kittit) a Tropical Islands nevű helyre vezetett, ami egy spa. Mármint elméletben, gyakorlatban ugyanis egy ennél sokkal menőbb helyről van szó: egy volt léghajógyárból átalakított vízipalota. Az alábbi kép szemlélteti az építészeti kialakítást:

Szóval a búra alatt egy csomó medence és trópusi növény kapott helyet. Egyiket-másikat azért mi is tartjuk a lakásban, mint azt bölcsen megállapítottuk, dehát attól még elhittük, hogy ezek mégiscsak műcápák között a legboldogabbak. Olyannyira meleg volt így október végén a bura alatt, hogy még egy jegeskávéra is rákényszerültünk. 

Nos, folytatnám a hely faunájával, ami a flamingók. Meg voltak teknősök is, meg halak, de kit érdekel, mikor voltak FLAMINGÓK.  

A képeket egyébként Kitti engedélyével közlöm, és nagyrészt az ő alkotómunkáját dícsérik.

Szóval: áztunk. Meg áztunk, és áztunk. Néha átmasszíroztattuk a derekunkat a jakuzziszerűen feltörő buborékokkal, a vállunkat pedig a csobogó vízesés verdeste. A víz hőfoka volt az egyetlen, ami néha feledtette velünk, hogy nem Balin nyaralunk éppen, mert ezt olyan németes interpretációban sikerült "épp hogy kellemesen meleg" hőfokon tartani, ami pont 4 fokkal volt hidegebb, mint a török fürdőkultúrán felnőtt magyar fenekünk által megszokott és kényelmes hőmérséklet. Najó, azért nem szenvedtünk nagyon. 

Nagy panaszkodásomban elfelejtettem megemlíteni a mesterségesen kialakított homokos partot, mely a medencéket körbevette. Ilyen menő napágyak voltak, és mielőtt megkérdeznétek, hogy ugyan mireföl napágy egy zárt helyiségben, elmondanám, hogy mivel üvegből volt a tető, simán betévednek a napsugarak. Egyesek még naptejjel is bekenték magukat. Láttuk!

Voltunk a kinti medencékben is, de legfőképp csúszdázni. Ezt amúgy leginkább a gyerekek vették birtokba, de ez minket persze nem zavart. Kicsit ugyan leért itt-ott a fenekünk, úgyhogy ügyeskedni kellett, hogy a kétgyereknyi testünket legcsurgassuk a csúszda teljes hosszán, dehát kit értekel, it was fun. 

A helyen amúgy még fellelhetőek a hőlégballonmúlt nyomai. A háttérben látható cucc például nem egy nyalóka, hanem egy felszállt hőlégballon, aminek bele lehetett ülni a kosarába. A kosárból egy vastag kötél lógott ki, aminek a másik végét egy izmos srác fogdosta, és rohangált vele keresztül-kasul a helyen, minek következtében a kosárban ülő emberek élvezhették az ide-oda utazást a levegőben. 

Ezen a képen talán még klasszabbul látszik a hely múltja, és a turisztikai célú felhasználása. 

Ezen a képen pedig a beltartalom! Mégegyszer. Igen, ott feküdtünk a napágyon, meztelen lábunk pedig a homokot túrta, miközben szürcsöltük a jegeskávénkat. Megbeszéltük az élet nagy dolgait, nosztalgiáztunk kislánykorunkról, és arról, hogy tulajdonképpen egyikünk sem bánja, hogy múlik az idő, és szaporodnak az éveink. Igen, kedves Férjek, titeket is jól kibeszéltünk, effelől szemernyi kétségetek se legyen. 

Szóval egyszer csak hazaszakadtunk éhesen-fáradtan (mert konkrétan ránksötétedett a helyen, bár még így is nagyon hangulatos volt). Szerencsére az én kis férjem vacsorával várt minket. 

Másnap és harmadnap némi városnézésre adtuk a fejünket. Eltévedtünk például a Schloss Charlottenburgba, ami egy XVII. századi barokk-rokokó kastély. Ez még nem is tenné annyira különlegessé, inkább attól vált feledhetetlenné, hogy milyen jó ízléssel rendezte be Zsófia Sarolta királynő, a Hanover dinasztia sarja, I. Frigyes felesége. Előkelő stílusban, mégis harmonikusan rendezett be egymástól igen eltérő stílusú szobákat, és tudatosan, ügyesen felépítve azt a benyomást, amit a vendégnek kellett éreznie "szerény" hajlékukba látogatván. Persze a porcelánok sem hiányozhattak a polcokról, de ezt a korban nem igazán lehetett kikerülni. Gondolom. 

Bent nem lehetett fotózni, úgyhogy marad a szelfi. 

Amúgy cudar idő volt. Meg szép kastélykert. 

Najó, azért jó turista módjára bejártuk a "kötelezőt" is. Ide most nem írom le, hol jártunk, tessék kitalálni. 

Meg ez is megvolt. No csak alulról, mert felmenni nem olyan könnyű. Állítólag egy étterem van a tetejében, ahová nagyon nehéz asztalt foglalni, cserébe még jó drága is. Mondjuk mire oda felér a kaja, amit szigorúan a torony aljában készítenek... Ehelyett inkább shoppingolásra adtuk a fejünket, és hát mindketten találtunk is magunknak örvendetes darabokat :)

Utóbbi Dávid szerint leginkább egy túlméretezett spárgára hasonlít(mármint nem mi, hanem a TV torony), és egész Németország legmagasabb épülete a maga 368 méterével. És amúgy a mai napig sugároznak róla/általa TV -és rádióadásokat. 

Ettünk szusit, ittunk avokádós lassit egy thai étkezdében, és egyik reggel Dávid még egy bajor reggelivel is meglepte Kittit. Igen, az ott egy sör. Reggelire. Mert ettől lesz bajor, értitek. 

Persze roppant fontos arról is megemlékezni, hogy dolgoztunk. Méghozzá nagyon keményen. Szabásmintákat próbáltunk értelmezni. 

És bár mi az első csókunktól datáljuk a kapcsolatunkat (namármost Dáviddal, nem Kittivel), azért szerényen megemlékeztünk a nemrégiben esedékes első házassági évfordulónkról is.

Kittit sértetlenül, kisimulva, és kialudt állapotban adtam vissza a kedves családjának, akinek még arra is volt ideje a fenti programok mellett, hogy befaljon egy 600 oldalas limonádé-könyvet. Kivéve persze, hogy majdnem lekéste a repülőt hazafelé, hajnalban. De az igazat megvallva enélkül nem is lett volna hiteles egy csajos kiruccanás ;)  

A hétvégére várt remek időt kár lett volna elpazarolni, így hát útrakeltünk a Berlin körüli vidék legszebbnek mondott tájára, a Spreewaldba. Ez a terület Berlintől délkeletre fekszik, és nagyobb részben biorezervátum. 

Elmentünk vonattal a Tropical Islands-ig, onnan pedig lecsorogtunk Lübenauig kisebb-nagyobb kitérőkkel. 

Az első élmény persze a gyönyörű őszi színek voltak (és a verőfényes napsütés), úgyhogy rögtön nosztalgiáztunk is egyet, hogy de jó volt is, mikor éppen egy éve az esküvőnkre készülődve pont ilyen szikrázó napsütésben és szédítő őszi színekbe öltözött erdőben szedtük a leveleket a majdani asztaldíszekhez Hévízen. De jó is volt!

Takaros kis német falucskákon át haladtunk a természetbe. Itt Dávid még nagyon mosolygott, ami ritka pillanat fényképezés közben. Gyorsan le is kaptam. 

Az első érdekes élmény egy út szélén a térképet böngészve ért minket: gombák. SOK gomba. És nagyok. Szóval Dávid lelkesen fotózta őket. 

 Rengeteg állattal is találkoztunk. Itt például egyértelműen nekem lett volna elsőbbségem, dehát ők még csak tinédzserek, úgyhogy elnéztem nekik az impulzivitást: 

Najó, közelebbről még cukibbak:

Akinek jó a szeme, az kiszúrja a fűben meglapuló rókakomát is. Bizony nem nagyon zavartatta magát fényes nappal a bringaút mellett. 

Apropó, jó szem: a vadlibák is mostanság vonulnak délre, és ezt mindenki láthatja a kép alsó harmadában és középen, akinek ehhez kellően jó a szeme. Volt ám ricsaj amúgy, ezek komoly bulit csapnak költözés közben. 

 Néhány állat fittyet hány a biorezevrátum státuszra - éppen ott, ahol még a csipkebogyót is csak félve nyaldostuk, mert milyen már, hogy az ember egy természetvédelmi körzet bogyóit fogyasztja -, és simán szétrágja a fa törzsét. Igen, a hódról van szó. Amiből élő példányt is láttunk amúgy békésen úszkálni a csatornában (de ahhoz messze volt sajnos, hogy jó képet készítsünk róla). 

Egyszer csak kiszúrtam egy hetyke piros gombát a földön, amiről később kiderült, hogy légyölő galóca volt. Jól megtermett darab, kb. 10 cm lehetett a karimája átmérője. Én életemben először csodálhattam meg élőben azt a gombát, ami annak idején a farkas halálát okozta a mesében, akit aztán minden más állat gyászolt, és engem évekre felkészített halálfogalomból és halálszorongásból. A könyv dekoratőre aztán még nem átallott egy farkas hullát odapingálni a hatás fokozása érdekében. A mesét hirtelen nem találtam meg az interneten, de a képet beilleszteném. Na már nem a halott farkasról... 

A természet, a színek és a fények kiválóságán felbuzdulva Dávid is bőszen fotózott amúgy. Ez például a hálószobába készülő fotónk werkfotója. A Mester alkot. 

Kóricált még egy csomó ökörnyál is a levegőben, meg úgy mindenhol. Itt például a mezőt terítik be:

Három dologról kell még feltétlenül megemlékeznem. Az egyik a múlt héten Berlinen és környékén végigsöprő vihar okozta károk voltak. A vihar amúgy tényleg durva volt (ha már itt tartunk), derékszögig hajoltak a fák, és olyan erős volt a szél, hogy németórára tartva meg kellett kapaszkodnom valamiben, hogy nehogy elsodorjon (mert igen, még ilyen körülmények között is elküzdöttem magam a németórámra). A teljes berlini tömegközlekedés leállt az esti órákban (csak a metrók mentek), szóval képzelhetitek. Na, de ez a vihar természetesen a Spreewald-ot sem hagyta érintetlenül, és itt-ott azért találkoztunk is viharkárok miatt lezárt utakkal. Máshol pedig efféle látvány fogadott minket:

A másik említésre méltó dolog az ebéd volt. Kivételesen nem készültünk, hanem "csak úgy" betévedtünk egy utunkba eső vendéglőbe mert 3 óra magasságában olyan éhes voltam, hogy már magam is nehezen viseltem a hisztijeimet. Dávid Spreewald specialitást evett, ami így nézett ki: 

Rendkívül fallikusnak találtam bizonyos alkotórészeit. De! Azt nem is mondtam eddig, hogy ez a régió a kovászosuborkájáról híres, és ezen a helyen alkalmunk volt megkóstolni. Valóban picit másmilyen volt az íze, mint amit otthon szoktunk enni, de én így sem úgy sem vagyok koviubi fan (és ezt a szót Dávid mindjárt cenzúrázza). 

Én helyben füstölt pisztrángot ettem, ami igen kiváló volt. Nagyon kellemes füstös íze volt, hozzá puha húsa, és a szálkákról könnyen leomló állaga. 

Harmadik megemlékezésre méltó, és egyben számomra a legemlékezetesebb dolog az illatok voltak. A Spreewaldnak az a része, ahol mi jártunk (Unterspreewald) tele van tűlevelűekkel a nyírfák és a tölgyek között, és van egy vörös törzsű fenyőféle, ami csak Brandenburgban őshonos. Elképesztően finom illat terjeng az erdőt keresztülszelő bicikliutakon haladva. Ezt néha színesíti a kis házikókból kiszűrődő étel illata, a harmatos zöld fű zamata, és mindez keveredik az el-elhaladó motorosok és autósok által kibocsátott szagokkal (már amikor közúton visz a bringaút), és a tehenek, lovak úton hagyott "maradékának" szagával. Nagyon intenzív, és nagyon változatos illatok és szagok váltották egymást végig az utunkon. 

A nap lezárásaként túrófánkot ettünk. És nagyon finom volt. 

Végül az állomásra is elkóricáltunk, és kisvártatva felszálltunk a 120%-osan tömött vonatra, így robogtunk majdnem hazáig. Már csak egy forró fürdő kellett a kádban, és sok-sok csoki és keksz, hogy teljes legyen a napunk boldogsága. 

 No és akkor a végére még a szokásos szelfijeinkkel szórakoztatnánk Titeket. 

Mosolyogva olvastam egy kezdő háborúzó cuki történetét az indexen. Amatőr! 

Egyúttal büszkén jelentem, hogy kb. 2 hónapja nem találkoztam mollyal. Najó, múlt héten Dávid lecsapott egyet, de ez simán bejöhetett kintről. 

A tanulságok: 

1. nyilván át kell válogatni a spájz (és hasonló helyek) teljes étel-felhalmozódását, és ami kicsit is gyanús, mert pl. pókhálószerű izék vannak benne, azt ki kell dobni, majd gyorsan levinni a szemetest, hogy ne másszanak vissza. 

2. A maradék, csalogató élelmiszereket (rizs, tészta, aszalt dolgok, müzli, magvak, etc.) be kell műanyagdobozolni, de abból is csak légmentesen záródót szabad használni. Nekem az ikeás jött be, ami több méretben is kapható. Itt jegyezném meg, hogy tényleg kegyetlen és elszánt voltam minden fertőzés-gyanús kajával, böcsülettel kidobtan őket, és még ennek ellenére is felfedeztem kb. 3 héttel később 4db molyt a rizsesdobozban. De legalább a szeparálás következtében nem áradtak szét a spájzban, és nem kellett minden elölről kezdenem...

3. A szekrényben mindent át kell törölni ecetes ronggyal. Meglepően hamar kimegy a szaga. 

4. A visszapakolás után szereljetek fel egy ragadós molycsapdát lehetőleg több helyre is (az egyiket a spájzba). Ez csak tünetjelző amúgy, mert az igazi kárt a lárvák okozzák, amik nem strapálják magukat a papírra mászással, ha van helyette dió. De ha a papírra rászáll egy moly, akkor ismét lehet (kell..) csatát indítani. 

5. Helyezzetek el szagos csomagocskákat (jobbhíjján egy vattapamacs is megteszi) a lakás több pontján. Erre mehet levendula, rozmaring, fahéj (olaj), teafaolaj, de tulajdonképpen bármilyen erős szagú szer megteszi. Ez nálunk (egyelőre) rendkívül hatékony preventív szernek bizonyult, és csak néhány napig van ember-elrettentő szaga. 

+1 ha a fenti akciókat megtettétek, és még mindig van moly, akkor eséllyes, hogy más védett helyen bujkálnak, mert a fát pl. nagyon szeretik. Tipikusan ilyen hely a szekrény háta mögötti rész, ahol minden széltől óvva vannak a dögök. Ekkor nincs más hátra, mint megbolygatni a fészket, és ha felszáll onnan molylepke, akkor szét kell szedni a szekrényt... 

Ezennel a mi háborúnkat befejezettnek tekintem, és kikiáltom a köztársaságot!

2017. augusztus 27. szombat

A hazamenetelünk napja. De hogy ne kelljen 5 óra alatt lenyomni az utat, megálltunk  Wittenbergben városnézni. Ugyebár itt kiáltotta ki Martin Luther a 95 tézisét, az igen díszes templom bejáratánál - legalábbis így szól a legenda. Ennek az időpontnak mostanság ünneplik az 500. évfordulóját, és épp a másnap esedékes ünnepségre gyakoroltak (gondolom a meghívott evangélikusok), mikor odaértünk, mert emberekből akarják kirakni az 500-as számot, és ennek a koreográfiáját épp bőszen próbálgatták. A templomban van eltemetve maga Luther is, 2.4m-rel a föld alatt. Sajnos Luther "mindenhol ottvan" Wittenbergben, pedig ez a városka adott otthont a XVI. században a Cranach műhelynek is, akik oltárképeket festettek, de nem is akárhogyan. Igazán élethű, mégis fennséges ikonikus ábrázolástechnikával, ami hűen, mégis méltóságteljesen meséli el a Biblia történeteit.

Egy Flammkuchen után már ültünk is vissza a buszra, hogy meg se álljunk Berlinig.

A búcsúzás fájdalmas volt, de megállapodtunk abban, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, sőt Aimée-t és Travist még vacsorára is meghívtuk hozzánk.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat a túrán. Sikerült egyszerre érdekes és pihentető napokat átélni. Érdekes volt, mert rengeteg mindent láttunk, tanultunk, tapasztaltunk, és mégis pihentető volt, mert nem nekünk kellett utánajárnunk a programoknak, leszervezni, időzíteni, hanem csak nyáj módjára követtük a vezetőnket, aki kiváló érzékkel választotta ki a látni- és csinálnivalókat. A legjobb élmény mégis a társaság volt (Dávidnak is és nekem is), hogy intelligens, mégis nagyon emberi kollégákkal hozott össze a sors, akik csak úgy ontották magukból az érdekesebbnél érdekesebb történeteket a templomokról, nyelvekről, ősi asztrológiáról anélkül, hogy bármelyikünk is különösebben beszélt volna arról, hogy mire kapta az ösztöndíjat.

Kéne egy ilyen trip kb. hathavonta, és biztos helyreállna a nyaralós lelki békém. Addig pedig megyünk a kocsmákba nosztalgiázni a többiekkel. 

2017. augusztus 25. csütörtök

Egész délelőtt buszoztunk Weimar felé. Nagyon hosszú volt az út, és a gyomrom nem győzött liftezni a sok kigyorsítunk-lelassulunk szakasztól. Dávid közben podcastokat hallgatott, és türelmesen várta az utazás végét, mint mindig.

A hotelünk igen kellemes hely volt, 5 csillagos, ahol kellemesen keveredett a hagyomány és a művészet. Érkezés után lementünk ebédelni a hotel előtt elterülő kis térre, ahol Dávid Bratwurst-öt ebédelt, én pedig spenótos-sajtos palacsintát. Ez a hotelszoba, és nem a spenótos palacsinta:

Ez pedig a hotel eleje volt: 

Ezután indultunk megnézni a buchenwaldi volt koncentrációs tábort. Először egy videót nézettek meg velünk, ami nagyon informatív volt (és mutattak egy képet, ahol épp a mi hotelünk elülső párkányán szónokol Hitler...). Utána vezetett túrát kaptunk. Ez volt Németország második legnagyobb koncentrációs tábora volt, bár itt nem kivégzésre, hanem munkaszolgálatra ítélték a zsidókat, homoszexuálisokat, fogyatékosokat, és persze a politikai foglyokat. Ezért aztán “csak” 54 000 ember halt meg a kb. 240.000-ből, legtöbben az embertelen munkakörülmények és a járványok miatt. Bár a videó szerint 21000-ren voltak itt a felszabadításkor, szóval nem jön ki teljesen (egyáltalán) a matek, és sajnos továbbra sem értjük a pontos számokat. A felszabadítottak között egyébként 900 gyerek volt, ebből a 2 legfiatalabb 3-3 éves. A gyerekek csak azért éltek túl, mert felnőtt foglyok vigyáztak rájuk. Maga a tábor nem nagyon maradt fenn, mert a házak falaiból származó köveket újra felhasználták az építkezésekhez, de az alapok, és itt-ott a romok azért fennmaradtak. Épült például egy állatkert kb. 4 m-rel a koncentrációs tábor mellett, ahol nagy gonddal tartottak egzotikus és kevésbé egzotikus (pl. medvét) állatokat, és ez bizarr kontrasztot teremtett az állati módon tartott és kihasznált emberekkel. Én az "orvosi szobába" már nem mentem le, nekem így is elég volt az élmény.

Dávid kérésére nem fényképzetem, úgyhogy akit érdekel, itt tud bővebben olvasni a táborról.

2017. augusztus 26. péntek

Reggel Jénába indultunk a Max Planck intézet három előadását meghallgatni a human history-ról. Ez volt a túra számomra legérdekesebb része. Mindhárom előadás az emberiség történetét kutatásáról szólt, de az egyik a sírokból kiásott csontok alapján számított DNS egyezést (ez az egyik módja ugyanis a népvándorlás utánkövetésének), a másik az írásképet vizsgálta. Ez utóbbi tudós konkrétan azt kutatta, hogy a tengelyek (függőleges ill. vízszintes) a véletlennél többet jelennek meg a betűképben (főleg a függőleges tengely), ami az emberi szem tengelyirány-, sőt szimmetriapreferenciáját jelzi. Egyetlen diára próbálta szerényen felvetíteni az intézet Nature és Science cikkeit – hát nem igazán fért el. Kb. 15 ilyen cikket tud felmutatni az intézet csak az utóbbi néhány évből. Mindhárom kutató nagyon lelkes volt, és átjött, hogy borzasztóan élvezik amit csinálnak és meg is becsülik őket. Azt is jó volt látni, hogy az archeológiáról bennem élő kép, azaz a nagy lyukak ásása és éveken át történő turkálása helyett tudományos módszerekkel, azaz mikrobiológiával és genetikával dolgoznak. Még azt is tudják, hogy a fogkőben megkövesedett baktériumokból (és egyéb szerves és szervetlen anyagokból) visszakövetkeztetnek egy csomó dologra, például arra, hogy mit evett az adott ember életében.

Délután szabadprogram volt, mert mi nem mentünk a Goethe házba. Sétáltunk inkább Weimarban. Nagyon szép város, igazán kedvesek és jó állapotúak a 17. És 18. Században épült házacskák. Persze a klasszikus stílusban épült házakra gondoldok, amik a városközpontot igazi open museummá varázsolják anélkül, hogy túlzsúfolt vagy erőltetett lenne.

Hát na, van, aki tud élni:

Ez a kép egy nagyon hideg, a hegyekből érkező, és a sziklákból csak itt-ott (többek között Weimarban) kibújó patakocskánál készült. Úgy hívják, hogy Ilm.  

Ez magának a Kegyetlenségnek a vizualizációja:

Ez is ott készült, és mindig ez a kép jut eszembe, mikor a DeepWork edző azt mondja, hogy ne legyen kacsafenekünk, azaz ne toljuk ki a popsit. Hát ezeknek a kacsáknak biztos nem az én tanárom tanította a mozgást!

A patak menti park egyébként az UNESCO örökség része, és még Goethéhez is köze van, mint amúgy Weimarban mindennek. Viszont cuki kis siklók bújkálnak benne:  

A bauhaus nem a mi stílusunk, ezért ebbe a múzeumba már el sem mentünk. Egészen véletlenül összefutottam Aimée-vel a városban, épp mikor Dávid már (hangosan) azon gondolkodott, hogy hogyan rázzon le és vonuljon vissza olvasni, holott nekem sétálhatnékom volt. Aimée-vel együtt felkerekedtünk, és nagyon jót beszélgettünk arról, hogy hogyan kerültek az USÁból ill. Kanadából Triesztbe (a férje kutatói karrierjét elősegítendő), majd onnan Berlinbe (ugyanazon okból). Mesélt arról, hogy neki egyelőre megfelel, hogy nem dolgozik, hanem “csak” a párkapcsolatuk és a háztartás CEO-ja - ahogyan a férje fogalmazott -, sőt azzal is megtisztelt, hogy beszélt egy “csúnya” vetéléséről még évekkel ezelőttről.

Este búcsúvacsoráztunk Goethe kedvenc helyén (na mégis hol máshol?!). Az étel közepesen finom volt, viszont Mirjam, a tourguide-unk összerakott nekünk egy kvízt a tripről, amit nagyon élvezett a társaság, és még gumicukrot is lehetett kapni a helyes válaszokért. Dávid három pici zacskóval is bezsebelt. Az én férjem! ♥

2017. augusztus 22. kedd

Würzburg felé vettük az irányt, de még “beugrottunk” a Frauenhof IT Security előadására és demonstrációjára.

Hát az első 90 perces cégbemutatást úgy ahogy van elrontották, ami igen elkeserítő volt. A szokásos sales dumát nyomta le nekünk két nagyfejes ember, hogy milyen hatalmas péniszük hírnevük van, hiszen huszonhatmillió díjat nyertek.

Közben egyre fogyott az oxigén a teremben. Viszont utána az egyik laborban dolgozó sráctól igen érdekes beszámolót kaptunk egy olyan projektről, amiben egy chip-et törtek fel (sikeresen). Ezt a rendszert használják fizetésre pl. az istanbuli BKV pay-as-you-go rendszerében. Kiderült, hogy némi célszerszámmal leemelhető a gombocska teteje anélkül, hogy megszakadna az elemről való táplálás (aminek következményeként a másodperc töredéke alatt törlődnének a kulcsok), és némi kódtöréssel visszafejthetőek az adatok, amivel elég jól vissza lehet élni. Például pénzt tenni a kis chip-kártyára. Persze ők etikusan járnak el a felfedezéssel, szóltak a cégnek, nem publikálják a teljes kódvisszafejtést, etc., de ijesztő azért, hogy egy ennyire biztonságosnak hitt rendszer is milyen gyorsan feltörhető.

Ebéd után következett  a Dávid által leginkább várt program: az Európai Űrközpont látogatása Düsseldorfban.

Már a bejutás is érdekes volt, elkérték ugyanis az útlevelünket, és semmit nem vihettünk magunkkal, sem telefont, sem fényképezőgépet. A bolygók ábrázolásának plútói update-jét például elég viccesen oldották meg: 

Többet sajnos nem lehetett fényképezni, és erről egy minket folyamatosan követő, és előadások után a székek alatt bombát (??!) kereső biztonsági őr folyamatosan biztosított minket. A csoportvezetőnk egy nagyonneurotikus középkorú német nő volt, akin a mínusz harmadik percben is érezni lehetett, hogy csilliószor elmondta már ugyanazt a szöveget, és ez így már nem sokat mozgat meg benne sajnos. Azért mesélt a Rosettáról, ami az európai üstökös-felfedező rakéta, melynek 1:1-beli (működő) másolatát meg is nézhettük (könnyebb volt ugyanis ezen állítgatni a dolgokat kísérleti jelleggel, mint a valódi Rosettán, amihez 30 perc alatt ért el a jel). Nagyon cuki volt Rosetta ikertesója, kb. 4 m átmérőjű, és volt két szárnya is, amit mások körülöttem napelemnek hívtak.

22 európai ország finanszírozza a szervezetet, plus a NASÁtól is kaptak elég jelentős pénzt, de mióta a NASA inkább magára költi a pénzt, bizony ők is ráfanyalodnak az ázsiai térség segítségére (Putyint azért ők is próbálják kerülni). Utána egy “igazi” kutató is tartott nekünk előadást, ami már tartalmas is volt. Megtudtuk például, hogy a szatelitek olyan érzékenyek, hogy ha valaki morzézne egy 40W-os égővel a Marson, azt képesek lennének detektálni. Egyébként 20 építményük kering jelenleg az űrben, melyek közül egyesek a Földet figyelik pl. éghajlati változások végett (és ezek a sarkok feletti pontok érintésével keringenek), mások pedig épp a Marsot vették célba, és 2030-ban ha minden jól megy, le is szállnak (mármint űrhajóval).

Ezzel a képpel búcsúztunk:

Késő délután értünk Würtzbergbe. Dávid ment a többiekkel vacsorázni, de én inkább némi magányra és hányinermentes könyvolvasásra vágytam, úgyhogy a hotelben töltöttem az estét. Dávid borozott a régi hídon Würtzbergben, mert ez itt így divat. Bő fél liter borral a vérében állított haza, szóval nem kellett ringatnom, hogy elaludjon.

2017. augusztus 24. szerda

Reggeli után városnéztünk a világ legjobb tourguide-jával, aki Johnny Depp-re hasonlított. Würzburg-ot a 2. vh. vége előtt 3 héttel, mintegy 2 hét alatt 90%-ban elpusztították. Először a “karácsonyfákat” dobták le az ellenséges csapatok, melyek olyan lövedékek, amik leérkezés után világítottak a földön. Másodjára nagyobb bombákkal szórták meg a területet, amik a háztetőket szaggatták le (a célzáshoz kellett látni, hol vannak egyáltalán a háztetők, és ehhez adták a fényt a karácsonyfák). Harmadjára pedig gyújtóbombákat dobtak le az épületekre, melyek így könnyen és gyorsan porig égtek. Több, mint 5000 ember halt meg (többnyire égett a pincékben) azon az éjszakán.

Ehhez képest a '90-es évek elejére maradéktalanul helyreállították a várost (persze segített a Marshall terv, de egy vesztes háború után ennyi pénzt és energiát az újjáépítésbe ölni akkor is bámulatos teljesítmény - szerintem). Jártunk a Würzbergi Dómban, amit szintén nagyrészt újjá kellett építeni, de ez semmit nem vett le az esztétikai értékéből. A legfényesebb-legfehérebb része az oltár volt, amit az arany díszítések egyértelműen elbarokkosítottak. A hajó testének kétoldalán viszont a hercegprímások szobrai sorakoztak, mert itt ők voltak az egyházi és a világi hatalom hordozói. A templom bejáratánál pedig egy kétembernyi méretű menóra állt megkerülhetetlenül: az itteni zsidó-keresztény barátság jelképéül.

Würzberg amúgy a borok városa, főleg a fehérboroké, és hatalmas, gondosan karbantartott szőlőbirtokok vették körbe.

Egy vega ebédet és power smoothie-t követően beléptünk a Residenz-be, amit 1744-ben fejeztek be, és a herceg-prímás lakásául szolgált (ma a világörökség része). Egy hatalmas, főleg barokk és rokokó stílusban készült épületről van szó.

A “fancy” lépcső fölött (amit csak évente csak 10-12 alkalommal használtak, mikor fontos vendég érkezett) helyezkedik el a világ legnagyobb freskója, a Tiepolo által készített remekmű, mely a négy földrészt ábrázolja a négy oldalon (Ausztrália csak egy sziget volt akkoriban). Mozgalmas, és művészetileg kiváló alkotás (ez egy nehéz perspektíva, de ennek ellenére még illúziókat is sikerült ráesteni, amitől pl. a mai napig anyagnak hat a jól megfestett gipszkarton).

Itt szintén nem lehetett fényképezni, úgyhogy a plafonon lévő freskóról marad a netes kép: 

Érdemes utánaolvasni, hogy milyen földrészt hogyan ábrázoltak, mert sokat elmond arról, hogy mit gondoltak akkoriban pl. Amerikáról. Ezt pl. itt tudjátok megtenni. 

Jártunk a hercegprímás vendégváró szobáiban, amik okosan voltak megkonstruálva: az 5 szoba közül az első még “csak” szépen díszes volt a hatalmas fali szőttesekkel, majd fokozatosan haladt az ember a legdíszesebb, csupa aranyból és tükörből (ami drágább volt, mint az arany akkoriban) dekorált szoba felé, ami aztán maradéktalanul megtestesítette a hercegprímás hatalmát (és nárcizmusát). Persze ez is szinte porig rombolódott a 2. VH során, de hibátlanul újjáépítették. Jártunk a kápolnában is, ami inkább giccses volt már, mint szép, és a kertben, ami viszont nagyon szép volt.

Magáról a rezidenciáról (és főleg arról, hogy a 2. vh során mennyire megsérült, és milyen bámulatosan tudták újjáépíteni) itt olvashattok. 

Poszt-virágszagolási állapotban pedig így nézek ki:

tána felvitt minket a busz az erődbe, ahol körülnéztünk, de nem volt igazából látnivaló. Majd lesétáltunk a városba, szőlőtőkék között kanyarogva. Ez egy kellemes séta volt.

Lopják a szőlőt!!

Este borkóstolóra és némi hidegvacsorára érkeztünk a Bürgerspitalhoz. Levittek minket a pincékbe, ahol 150 hatalmas hordó sorakozott, de volt kb. 60db rozsdamentes fémből készült “modern” hordójuk is.

Ők tudhatják maguknak a világ legöregebb borát is, mely 2 db. 1544-ből származó palack (a többi palack is régi, és relikviának számít, de nem annyira mint a két "top" aggastyán). 

Volt egy harmadik plack is, de ezt egy 1960-as borkóstolón “beáldozták”, és egy mit sem sejtő zsűritag azt mondta rá, hogy ez egy kiváló bor, mely biztosan Némeországból, és valószínűleg Frankföldről származik. Pipa. Kb. 60 mp után azonban megecetesedett (jó hát ennyi oxidáció és 500 év azért csak megteszi a hatását). Így lett a bor, azaz a maradék 2 palack a világ legöregebb “iható” bora. Utána velünk is kóstoltattak 8 tételt (bár a legrégebbi is csak 3 éves volt...), de se Dávid sem az én tetszésemet nem nyerte el különösebben egyik sem. A legtöbb bornak volt némi kesernyés utóíze, amit kénytelen vagyok regionális hatásnak betudni. A csoport többségében igen részegnek tűnt a végére, de mi épp hogy becsiccsentettünk csak, mert a kesernyés, sőt füstízű borokat inkább az “este cuvé”-jének adtam, azaz kiöntöttem, mint megittam. Dávid hasonlóan cselekedett. 

Még arról emlékeznék meg, hogy a Würzburg-on átfolyó Majna hajózható ugyan, de csak bizonyos szakaszokon. Ezeket a szakaszokat viszont mesterséges vízbőség alatt tartják, így amikor egy hajó "szakaszt vált", akkor bemegy a kis csatornába, és megemelik alatta-körülötte a vízszintet. Ezt a műveletet itt most statikusan láthatjátok:

2017. augusztus 20. vasárnap

Bonnból indulva a Rajna mentén csorogtunk tovább. Persze busszal, de azt megállapítottuk az ablakok mögött elsuhanó táj láttán, hogy Lorelei fésülködőhelyét egyszer alaposan végig kéne biciklizni. Először a Marksburgi kastélyba mentünk, ami egy 800 éve építeni kezdett, soha le nem rombolt kastély-vár-erődítmény (háborúval ugyanis sosem foglalták el, mindig csak örökléssel vagy vásárlással cserélt tulajdonost).

Tényleg szépen megmaradt a belső tér, így alkalmunk nyílt betekinteni egy középkori kastély lakóinak életébe.

Ez itt a konyha: 

A sarokban látható az irtó modern (!) hűtő. Mondjuk nekem meg ez volt out-of-style, mert még Apu is előszeretettel meséli, hogy mikor kicsi volt, akkor még a kerti lyukba dobált jégben hűtötték a dolgokat, szóval ez a modern hűtő kb. 60 éves lehet + Németországfaktor (20 év) + nemességfaktor (10 év), azaz nem nagyon lehet öregebb 90 évnél. De mindegy. 

A vezetett túra során megtudtuk például, hogy az egyetlen állandóan fűtött szoba a hálószoba volt, ahol egy, a mainál kb. 20%-kal kisebb ágyon kellett elférnie a ház urának és úrnőjének, akik félig fekvő, félig ülő pozícióban aludtak, mert féltek, hogy fekvő állapotban könnyebben meghalnak álmukba, hiszen a fekvés "alapvetően" a halál pozíciója.

A hálóból (is) megközelíthető étkezőből nyílt a WC, aminek az ajtaját nyitva tartották, hogy az épp dolgát végző ember minden további nélkül tudja folytatni a beszélgetést az asztalnál ülőkkel, mivel a beszélgetés megszakítása nagy udvariatlanságnak számított. (A képen látható tourguide-unk (aki nem Dávid) mögött-mellett látható ajtó a WC bejárata). 

Voltunk persze a vallató- és kínzóeszközöket kiállító teremben is, de a már említett Justin fel volt háborodva, mivel a kínzóeszközöket egyrészt nem az istállóban tartották, másrészt nagyon ritkán folyamodtak hozzájuk. Egyébként a hazugok, pletykások illetve a házasságtörők megbüntetésén túl a "szokásos" dolgokat állították ki, mint a kerékbetörésre vagy a két karnál fogva történő fellógatásra szolgáló dolgok. Ez nem a vallatószoba, hanem a kovácsműhely:

Na ez a vallató-eszköz-kiállítás egyik részlete: 

Amúgy volt egy kis kertjük is, ahol többek között fűszernövényeket termesztettek (az itt jelenlévő növények azért nem középkoriak voltak, csak illusztrációs céllal éldegéltek a várban). Ez például egy levendulaóriás, aki hagyján, hogy nálam, de még az öcsémnél is magasabb lenne. 

Fentről a kilátás sem volt utolsó. 

Ebéd után indultunk tovább Heidelberg felé, de nagyon hosszú volt az út, még úgy is, hogy egy másik sofőr vezetett (mert az elsőnek törvényileg jár a 3 pihenőnap), aki nagyságrendekkel jobban, és kevésbé hányingerkeltően gyömöszölte a kilómétereket. Mi megnéztük a Trónok Harcának következő részét a buszon, amit egy kolléga szivárogtatott ki nekünk egy kiszivárogtatott epizód alapján.

Valahogy aztán csak megérkeztünk Heidelbergbe, és egy gyors becsekkolást követően indultunk is tovább a sörfőzdébe. Itt szintén vezetett látogatást kaptunk, ami nagyon érdekes volt. Közben finom sörökkel itattak minket, és még perecet is kaptunk.

Volt szó a komlóról, amiből a sört gyártják, és még kóstolni is lehetett nyersen (már majdnem finom volt, cserébe a magoknál megszokott keménységgel ellentétben rágható állaga volt). Aztán a malátáról mesélt, amit pasztilla formájában áztatnak bele a sörbe. Ez rendkívül büdös volt. Olyannyira kézműves a hely, hogy még a cimkéket is maguk "nyalják" az üvegre, és az esküvői üvegmatricázás óta sorközösséget és szimpatizálok minden üvegmatricázóval kínjai közepette.

Pedig állítólag még Kate és William is kapott ajándékba a sörfőzde söréből, mikor Heidelbergben jártak. Mi is kóstoltunk ebből a produktumból - valóban nagyon barátságos ízű sör volt (kísérleti barnasör).

A vezetést ez az úr követte el, aki igencsak szépen beszélt és jókat mondott, úgyhogy megérdemli, hogy megörökítsük az utókornak. A hátteret komló díszíti. 

A látogatás végén megvacsoráztunk. De én inkább a Elsával, egy francia irodalomkutatóval beszélgettem, aki a 16. századi német-francia irodalom egymásrahatásával foglalkozik. Nagyon kedves volt, és töviről hegyére kikérdezte, mire emlékszem a fal leomlása körüli időkből, nomeg mi a családi legenda a felvidékiek kitelepítéséről, amiben ugye mi is érintve voltunk.

2017. augusztus 21. hétfő

A reggeli. Volt mindenféle "sztenderd" finomság, plusz volt forrócsoki, ami egy helyi készítőtől származik (legalábbis ezt mondják, de én szkeptikus vagyok a kakaópalánták németországi boldogságát illetően. Ha viszont csak az összekeverés volt "helyi", akkor meg nanehülyítsenek). Viszont egy igazi meglepetés is volt: lépesméz! Mármint egy egész fióknyi, amihez vidéki lánynak kellett lenni, hogy az ember tudja, hogyan kell elfogyasztani. A városiaknak oda volt írva az elfogyasztás javasolt módja. 

Reggel indultunk az BASF főhadiszállására Mannheimbe, akik egy kemikáliákkal foglalkozó kutató-gyártó-kereskedő cég, a legnagyobbak között számontartva. Ők kutatnak és gyártanak különféle műanyagokat, aromákat, és textileket, melyeket aztán továbbadnak különböző gyáraknak. A vezetőnk végigvitt minket a gyáron is, ami egy 10 km hosszan húzódó csőszörnyeteg a Rajna partán innen és túl. Elképesztően nagy volt.

Először egy kisebb kiállításra kalauzoltak minket, mely olyan tárgyakból állt, melynek az alapanyagát a BASF állította elő. 

 Szerencsére játékra is volt hely is idő!

És most egy közeli kép:

Majd körbevittek minket az üzemben. Itt tilos volt fotózni, úgyhogy fotóztam. De leginkább a szagok maradtak meg. Például az ammónáé. Nagyon büdös volt. Dávid álla viszont leginkább az 1200 m2 tömény kénsav (egy tartályban) látványától esett le. (erről nem készült már kép) 

Egy periódusos rendszer is ki volt állítva, ahol a nevek mellett szerepeltek az adott kemikáliák is (persze a radioaktív anyagokat ill. gázokat kivéve). (a képen a magyar leányzó, Orsi illusztrálja a használatot)

Egy vega étteremben ebédeltünk, ami nagyon nagyon jó volt. Főleg a trüffeltortájuk. Nomeg a kókusz-ananász hab. Meg a csokihab.

A BASF látogatás után Heidelberget néztük meg egy vezetett túra keretében. A túravezetőnk egy nyugdíjazott jogász volt, aki volt szakmáját vélte újra felfedezni a túravezetésben, és ennek megfelelően hihetetlenül felvillanyozta a közönség jelenléte. Rendkívül jó volt a benyomáskeltésben, de nem mondanám, hogy az összes történetét követni tudtam, és sokszor futkosott a hátamon az ideg a stílusától. Na mindegy, ez volt a templom:

Ez meg nem a templom:

 Viszont a tourguide-unk elmesélt egy igen vicces-szerencés történetet. Valamelyik heidelbergi "naccsága" kitalálta, hogy minden alkalommal, mikor férjénke, a hercegnek (? azt hiszem) “balkézről” gyereke születik, kap 1-1 ezüstányért. Kb. 150 ilyen tányér gyűlt össze a végére (hehe), ami igen nagy értéket képviselt (méghogy az asszonyok nem tudtak üzletelni...). Mikor a közelmúltban áruba bocsátották a készletet, Heidelberg városának sajnos nem volt rá elég pénze. Ezért “csak” 2 millió eurót tudtak felajánlani a készletért, amikor nemrég árverésre bocsátották. Ez az árverés New York-ban volt, méghozzá 2001 szeptember 11-én. Ugyebár egész nap a kutya sem járt arra, hiszen a terrortámadás miatt jobb dolguk is akadt az embereknek aznap, mint aukcióra menni. Így este kénytelenek voltak bezárni az irodát, és a kincset az egyetlen ajánlattevőnek adni: Heidelberg városának. Hát így került (újra) a város tulajdonába a gyűjtemény.

A városka egyébként az első német egyetemnek is helyt adott, aminek a jogát a pápától kellett megvásárolni. Ennyi pénze ismét - még akkor sem – volt a városnak, de kapóra jött, hogy akkoriban söpört végig a pestis a környéken, ami Heidelberget a hegyi vízforrásai miatt (nem kellett a fertőzött folyóból inni) elkerülte. A környék falvaiban és városaiban pedig a zsidókat kerülte el, akiket a pestis után az uralkodó némi belépési pénz fejében engedett a városba költözni. Vagyis végül zsidó pénzből fizették ki a pápát, hogy egyetemet alapíthassanak, ami a guide-unk szerint máig polgárpukkasztó tettnek számít. Az alapításra egyébként 1386-ban került sor.

Utána szabadprogram volt, aminek a keretén belül Dáviddal meglátogattuk a heidelbergi várromot (najó, várat, ami nyomokban viszonylag jól kivehető volt), méghozzá ezzel a siklóval:

 Ilyen izgalmas pályán keresztezte egymást a felfelé és a lefelé menő sikló:

Ez egy kellemes utazás volt, és az időjárással is szerencsénk volt, mert melegen sütött a nap (ami Heidelberg kellemes mikroklímájának is volt köszönhető).

A várrom szép volt, Dávid nem győzött fotózni.

És volt egy hatalmas hordó is, amiben régen sört tartottak. De már nem. Legalábbis hiába vártam tátott szájjal a sörcseppeket, nem jöttek. 

Aztán lejöttünk a hegyről.

És ha valaki a sikló "lelkére" is kíváncsi, azt ezzel a képpel tenném boldoggá: 

Este még elmentünk közösségileg vacsorázni egy kínai büfébe, de mivel volt velünk egy thai srác, kicsit érdekesebbé vált az étkezés. Utána még elmentünk inni is - mi Dáviddal power drinket ittunk: kikértük az "hivatalos" power drinket, ami sárgarépalé, almalé és gyömbér keveréke volt, majd beleöntöttünk egy-egy felest (Dávid tekilát, én vodkát). Hát igen kellemes volt. Közben jókat beszélgettünk a kanadai Hófehérkéékkel, a túravezetőnkkel és a holland sráccal.

Este ismét jót aludtunk. Az első hotel, ahol tényleg kényelmes az ágy.

2017. augusztus 18. péntek

Dávid ismét nem aludt jól, pedig most egy viszonylag kényelmes ágy is jutott nekünk. A gyors reggelit követően (én tegnapról annyira tele voltam, hogy most 3 napig nem fogok enni...) már indultunk is Bonnba busszal.

Délben érkeztünk a Humboldt alapítvány központi épületébe, ahol igazán kedves emberek fogadtak minket. Leültünk (egy másik buszos csoporttal együtt) egy nagy terembe, ahol állítólag a számunkra pozitív bírálati döntés megszületett. Ettől kicsit megborzongtam. Aztán beszélgettünk egy amerikából érkezett kutatóval, aki a sejtfalakban található proteinek vándorlását kutatja. Fizikusként. Nomeg a feleségével, aki félig angol. Megebédeltünk ezen a helyen, és ittunk igazán finom bort is (amivel még Dávid is roppant elégedett volt). Mi képet nem készítettünk, és az ott készült képeket még nem küldték el nekünk (ha megkapom, pótolni fogom). 

Utána elmentünk egy kiállítást megnézni Bonn mint főváros történetéről. Ezt sikerült 5 nagy vitrin mögé szorítaniuk, és bár az idegenvezető próbált kitenni magáért, hogy sok sztorit meséljen a történelemből, hát nem igazán rágtuk közben a körmünket az izgalomtól.

Utána elmentünk megnézni az autókiállítást, amiről én belépés nélkül is sejtettem, hogy unalmas, de Dávidnak végig kellett járnia, hogy ugyanerre a következtetésre jusson. Néhány autó, sok kép, és relikvia ugyanis egyikünket sem dobta fel különösebben. Kivéve Günter Jauch TV-s bemondó jogosítványát, ami állítólag menő volt.

Mindegy, álljon itt még néhány kép a rend kedvéért:

(A fenti képen azok a zászló-variációk látszanak, amiket az egyes delegációk ill. "nagyságok" hordhatnak. Nem mindegy ugyanis sem a méret, sem a minta elhelyezése...)

A fenti képen nincs mit magyarázni. 

Késő délután irány a szállás, majd valahogy rávettek, hogy látogassuk meg a kölni dómot, ami Bonnhoz igen közel volt és rövidke sétákkal elérhető (mi a vonatállomáshoz laktunk közel, a dóm pedig szintén, csak Kölnben). Magunkkal vittük (najó, jött magából) Justin is, aki egy Norvégiába szakadt holland scholar, és történetesen középkori templomok művészetével foglalkozik. Nem hátrány tehát, ha az ember vele nézi meg a kölni dómot.

A dóm maga igen impresszív, és eredeti gótikus stílusban épült (vannak ugyanis "csalós" gótikus stílusok Justin szerint, amin ő a neogótikát érti. Ezt már csak én teszem hozzá, hogy akkor a berlini "hipszter retró" biztos nagyon zavarja...).

De már a 4. században állt a helyén egy templom, amire aztán rendre ráépítettek.

Csak a rózsaablakokat nézve is igen komoly történet tárult elénk: a reneszánsz díszítésektől a modernig (ami színes kockák random egymás mellé helyezését foglalta magában, az én legnagyobb bosszúságomra). Ez a világ 3. legnagyobb dómja. Itt őrzik a három királyok csontait egy díszes ládában - legalábbis ez az ereklye tette híressé a dómot, mondta Justin.

tt található továbbá a Gero-kereszt, mely 970-ből származik (amikor mi még pogány módjára rúgtuk a port a Kárpát-medencében...), és ez a mai napig a legrégibb monumentális (legalább ember méretű) kereszt az Alpoktól északra. Amúgy elég puritánul nézett ki maga a kereszt, dehát abban az időben még messze volt a barokk kor.

Az egyik hajóban kapott helyet az Antwerpenből rendelt, fából készült és kihajtogatható ikon-oltár, ami bámulatos részletességgel volt kidolgozva.

A részletes kidolgozottság a dóm minden kis zugára jellemző volt egyébként, sőt még a nagy magasságokban található részekre is, ami jelzés, hogy ezek a műalkotások nem is annyira az embereknek, mint inkább Isten gyönyörködtetésére készültek.

Kb. este 11-re értünk haza (még megvacsoráztunk Kölnben), és hát ismét nem kellett altatni minket.

Még a szállásról ejtenék néhány szót: egy nagyon '70-es évek beli szállodába csöppentünk, amit sötétkék folyosószőnyegek, és faux-d’or díszített. A fürdőszobában még ott volt a hamutartó, amit már csak azért sem lehet "csak úgy" leszedni, mert a megfúrt csempét nem tudják "csak úgy" kicserélni, hiszen minden márványból van. Íme. 

A WC lehúzó is egy elfordítható karocska, a kád dugója pedig mágnessel tapadt a helyére nemhasználat idején. Az ágy melletti komódban volt régen a rádió (milyen menő lehetett...) de mára már csak egy villanykapcsoló díszíti a beszögelt helyet.

2017. augusztus 19. szombat

Reggeli után Aachen felé vettük az irányt, ahol ismét tourguidingban részesültünk. Felejthető volt információtartalmilag, csak annyi maradt meg, hogy Nagy Károly. Nomeg a csokik, amiket túra közben osztogatott. Sajnos némi mogyoró is volt a csokikban, amik nem sokkal később megtette hatását allergia formájában, dehát túléltem.

Ez az aacheni dóm egyébként, aminek az a nevezetessége, hogy szépen látszanak rajta az egyes hozzáépítések a különböző századokban.

Nekem mondjuk a bizánci hatású belső díszítés jobban tetszett, mert ezt aztán tényleg nem várná az ember egy, a 12. században épülni kezdett kis kápolna belsejétől. 

Az ebéd fantasztikus volt, a La Jeunesse-ben ettünk Flammkuchen-t (én kecskesajtos-mézeset, Dávid olaszosat, azaz bioszalámi, olivabogyó, paprikaszálak kombinációját), majd egy borsos-vaníliás fagyival feltálalt belül forró csokis szufflét. A háttérben szólt a kellemes jazz, s közben jókat beszélgettünk. Például az utazásokról, például Olaszországról, például arról, hogy nem csak nekem vannak ellenvetéseim Rómával kapcsolatban. Pedig állítólag Nápoly még kicsit rosszabb is.

Búcsúzóul még ittunk a helyi gyógyvízből, aminek záptojás szaga volt (tudom, kén), és borzalmas íze. Persze Hévíz után az ilyesmi nekünk már "megszokott", mondanám, de ezt nem lehet megszokni. Innen folyt: 

Ebéd után az SPD párt egyik kampánymanagere beszélt nekünk a választási rendszerről, de főleg ezen belül az SPD pártról. Kemény kérdéseket kapott, és nem voltak kimondottan meggyőzőek a válaszai, főleg az egyre erősödő német rassziszmussal kapcsolatban. Ez a program is felejthető volt.

Miután visszamentünk a hotelbe, az emberem elszaladt szendvics-vacsoráért, én pedig lementem úszni egyet a hotel spa részlegébe. 15m-es volt a medence, szóval kicsit gyakran kellett irányt váltani, de azért jól esett.

Este a brühli kastélyba mentünk Kristian Bezuidenhout szóló zongorakoncertjére. A palota a maga módján gyönyörű volt: tele rokokó szobrokkal, freskókkal és festményekkel. Mindenhol részletgazdag, mégis egységes, ami a kívülről beszűrődő lemenő nap fényében még gyönyörűbb volt. Ez az a kategória, ami elmondva (leírva) borzasztó giccses, a helyszínen mégis volt valami varázsa. 

Ilyen volt belülről: 

C.P.E Bach-hal kezdődött a műsor, majd Haydn-nel folytatódott. Előbbi kicsit unalmas volt, utóbbiról pedig azt gondolom, hogy "illik" szeretni, de amúgy egy doktori munka a zeneakadémián: értem én hogy szép, de mégsem áll össze legbelül. Sajnos nem segített az élményen a fortepiano sem, ami úgy köpködte a hangokat (az amúgy egész jó akkusztikájú helyiségben), mintha fadugókat lövöldözne a falakra. A végén jött Mozart egy hosszabb zongoradarabja. Egészen lelkes lettem, mikor meghallottam a vidám, kedves hangokat ugrálni. Mozart zenéjének játékossága könnyedén beleillet a rokokó díszítésbe, annak mozgalmasságába, a felfelé törekvő indák közé, így jókedvűen hagyhattuk el a koncert helyszínét.

2017. augusztus 17. csütörtök

Reggel felkerekedtünk Münster felé, de előbb még megálltuk a Wattensee-nél. Ez egy olyan hely - a világörökség részeként - ahol a tenger apálykor kilométerekre visszahúzódik, és homokos-iszapos területet hagy maga után.

Nagyon érdekes ennek a területnek az élővilága is, amiről már a vezetőnk mesélt. Tele van ászkarákokkal például, akik kis pocsolyákban lébecolnak egész nap.

Volt ott nagy (kb. 15cm hosszú) kukac is, mely kékesen csillogott.

Ezek lyukakat fúrnak a homokba, és a kifelé vezető járatokon át kukacformába köpködik a homokot. Ez állítólag a madarak megtévesztésére szolgál, akik így homokkal eltelvén már nem vágynak maguka a kukacokra. (ezt a sztorit a kollégáimnak is elmeséltem, és azóta legendává nőtte ki magát a hős kukac, aki homokkal sz@rja tele a partot, hogy így élje túl a ragadozók támadását. Azt hiszem van ennek némi áthallása az akadémiai világ "bizonyos rétegeinek" túlélési stratégiája felé, avagy hogyan érvényesüljünk a "publish or perish" világában). 

Aztán kézbe vettünk tarisznyarákot is, ami végigment az emberek tenyerén - már aki hagyta. Persze sok embert nem lehetett rávenni a rákfogdosásra de mi bátrak voltuk, a rákok meg cukik (aztán megharapták a tourguide-unkat, de az már egy nagyobb (értelmesebb?) példány volt).

A homokos síkságon túl volt egy sziget - mi oda nem mentünk, de állílag 36 ember él rajta, és a gyerekek még iskolába is járnak.

A síkságon átfutott több folyó is, ahol a víz tör be és ki apály illetve dagály idején.

Kb. 1.5 km-t gyalogoltunk be, majd ugyanennyit kellett kifelé gyalogolni, de ezt már időnként bokáig süppedő iszapban, és szakadó esőben.

Bőrig áztunk (még esőkabáttal is), de aztán jó volt leszáradni és snapszozni a buszon.

Időnként ilyen iszaptengeren kellett átsétálni.

A Münster felé vezető út viszont nagyon hosszú volt (4 óra), nekem szakaszosan volt hányingerem (ez a buszsofőr stílusának volt betudható, aki előszeretettel adott gázt, majd vette le a lábát a gázról...), Dávid pedig hallgatta a podcast-jait. Valahogy mégis eltelt az idő, és megérkeztünk. Münsterben csak egy éjszakát töltöttünk, mielőtt az igazi cél, Bonn felé indultunk volna. Münsterbe este értünk, és épp hogy gyorsan meg tudtuk nézni a városkát, mielőtt beültünk volna vacsorázni, majd bedőltünk volna az ágyba. Az épületek (Dóm és Town Hall) nagyon szépek voltak, szépen kidolgozott facade-ok, szobrocskák és faragványok díszítettek mindenfelé. Láttunk 3 rácsot felhúzva a dóm tetejére. Ezekben állítólag embereket égettek 1534-ben, akik történetesen korai anabaptisták voltak, majd húzták fel elrettentésül testüket, a ketrecek pedig elrettentésül a mai napig a torony tetején láthatóak.

Egy sörfőzdében kötöttünk ki vacsorázni, ami finom volt, de a társaság még jobb. A hotelben induláskor ugyanis összefutottunk az amerikai-kanadai párral (Travis és Aimée), akiknek mint kiderült a kellemes társaság mellett humoruk is van. Meséltek a lifeguard élményeikről, a mountainbike biciklis versenyzős korszakukról, Amerikáról, Kanadáról, és végül a sráccal még a kutatásról is tudtunk beszélni, szóval tényleg inspiráló volt a társaságuk. 

2017. augusztus 15. kedd

Jól aludtunk. Dávid némi noszogatás hatására fel is kelt, és lementünk reggelizni, ami nagyon jó volt. Azt állította, hogy az étkezési szokásaimból sosem fogja megtudni, hogy terhes vagyok-e, mert annyira bizarrul keverem az ízeket. Nem is értem, pedig a sajtoskenyér tormával opciót szabadalmaztatni kéne.

Reggeli után felkerekedtünk Hamburgba, méghozzá az NDR-be, azaz az észak-német közszolgálati TV stúdióiba. A vezetett túra során láttuk a sminkszobát (sok-sok fénnyel kevert tükörképek), a hírstúdiókat, és a magazinműsorok kanapéit. Elmondták, hogy 1 perc hír kb. 4000 euróba kerül. Biztos minden euróból kamerát vesznek. Vagy világítást. 

Persze hülyéskedni is lehetett, pl. kék háttér elé beállni, pl. kék színű ruhában, és akkor pl. semmi nem látszott az emberből. Ezen a képen nem úgy tűnik, de higgyétek el nekem, hogy így volt. 

Végre azt is megtudtuk, hogy miért kell havonta 17.5 euró közszolgálati díjat fizetni a médiának. Állítólag ez Hitler "öröksége", ugyanis az erősen centralizált (és Berlinközpontú) médiát könnyű volt kontroll alatt tartania a diktátornak, és az így szervezett média nagyban hozzájárult a propaganda terjedéséhez, vagyis tulajdonképpen a náci rendszer fennmaradásához. Ezt elkerülendő a mai média erősen decentralizált (összeen 9 régióra van bontva, amiből mi a "legmenőbbet" (?) láttuk), és véletlenül sem kerül semmilyen fontos épület vagy szervezet Berlinbe, mivel "nem jó, ha a média közel van a politikához". És hát ezért kell fizetnünk havonta nekünk kisembereknek, hogy véletlenül se függjenek anyagi értelemben (se) a kormánytól. Ezt a Hitler-dolgot itt nagyon komolyan veszik, és többször is elmondták, hogy az efféle visszaélés a médiával nagy traumát okozott nekik. Részben ezért most már csak Dávidot engedik oda a vezérlőhöz, senki mást. 

Még több kamera egy másik stúdióban: 

Ezután átmentünk a Hamburg Tafel-be, ami a hamburgi szegények (főleg hajléktalanok ill. alacsonyjövedelműek) számára létrehozott szervezet, mely a gyárakból, boltokból felajánlott élelmiszert juttatja el a rászorulóknak. Mi a központi raktárban-elosztóban voltunk. Tele volt műanyag rekeszekkel. Kiderült, hogy olyan áruk vannak itt, mint pl. egy finom jam, aminek a cimkéjén nem volt elég piros az eper, ezért leselejtezték és itt landolt. Így lett 4 hatalmas kartonnyi selejt, melyet a szegények kapnak meg. De pl. a nemrégi hamburgi G20-ról maradt ételek is itt várták további sorsukat (már amit a rendőröknek szántak, de azok nem ették meg). A raktáron lévő áruk közül semmi sem járt le szavatosságilag, épp csak "gyári hibás" - pl. 10g-mal kevesebb cukor van benne, mint kéne (az 1 kg-hoz). Az itt dolgozó 150 ember és egy kb. 10 fős "board" csapat önkéntes alapon dolgozik. A mostani CEO például egy egészségbiztosítási cégnél dolgozott, de ott úgy ítélték meg, hogy a "modernizációt" nem tudná kellőképp képviselni, ezért inkább kifizették neki a nyugdíjig hátralévő 6 évet. Ő meg eljött ciíjóskodni ehhez az önkéntes szervezethez. Persze fizetés nélkül. Általában egyébként nyugdíjasok dolgoznak itt, illetve fiatalok, akik inkább a kiszállításban segítenek.

És íme egy csoportkép is a csapatról (persze sem az előzőt, sem ezt nem én csináltam). 

Radler. Mert ihatnékom volt, de nem találtam a menün. Kérdeztem a pincért, mire kissé önérzetesen közölte velem, hogy azt errefelé Alsterwasser-nek hívják. Ami valahol érhető, hiszen itt folyik az Alster, amiről az ital a nevét kapta. Csekkoltuk, és a Zinternet is azt mondta, hogy bizony van egy demarkációs vonal kb. Berlin magasságában, ami Radlert és Alsterwassert elválasztja egymástól Németországban. Kigondoltavolna. Tanuljatok hát Ti is velünk!

2017. augusztus 16. szerda

Elbuszoztunk a klíma-komputációs-centrumba, még mindig Hamburgban. A "klíma" egyébként az időjárás és a statisztikai szimuláció-predikció keveréke, némi vizualizációs mágiával fűszerezve. Igazán érdekes volt. Egy 1.5 órás előadással kezdtünk, ahol megtudtuk, hogy 3 szcenárióval számolnak a globális felmelegedés jövőét illetően (Dávid szerint szcenáriót számolnak). Az egyik a borzasztó optimista szcenárió, mely a párizsi egyezmény teljes betartásán alapul, és 20-30 éven belül negatív emisszióval kalkulál (a CO2 kibocsátás nullára csökkentése, +növények CO2 megkötétse által, a lenti képen zölddel jelölve). Még így is kb. 10 évig fog emelkedni az átaghőmérséklet, és csak 50-60 év múlva áll vissza arra a szintre, ahol kb. 20 éve volt. A pesszimista scenárió szerint minden marad úgy, ahogy jelenleg van (trumprulez, pirossal jelölve). Ez elég félelmetes képet festett, mivel meredeken emelkedik a hőmérséklet, ezzel párhuzamosan pedig szárazságot, sőt bizonyos területek szinte teljes csapadékmentességét jelzi előre. 

A kibocsátott CO2 miatt (és a háztartási vízkőoldók, tisztítószerek etc. miatt) elsavasodnak az óceánok, a kagylók, rákocskák etc. nem tudnak kifejlődni, és ezáltal az óceán élővilága elkezd kipusztulni, aminek az emberekre is hatása lesz. A harmadik szcenárió a kettő között van (a fenti képen sárgával jelölve), de még ennek is csak 50-60 év múlva érződik majd a kedvező hatása.

Az előadás után megmutatták nekünk a számítógépeket, amik a kalkulációkat végzik, és az adattároló, archiváló rendszereket. Ezekről is meséltek egy kicsit. (a lenti kép bal oldalán a tourguide-unk látható amúgy) 

Természetesen jól állnak a Top500 számítógép-kapaciási listán (ezen a napon éppen 38. voltak) meg hű meg há a processzormagok száma és a tárolási kapacitás. Az avatott szemnek (=Dávid) inkább néhány másik dolog tűnhetett el. Egyrészt a tárolók adatátviteli képessége (0.5TB/s wow), másrészt hogy az egész rendszer vízhűtéses, a hőcserélők a tetőn vannak. A gépterem szinte halk, de csak relatíve ahhoz képest, mintha ventillátorok hűtenék, mert amúgy hangos. Ja meg ahhoz képest elég kicsi az egész, 90 szekrény. A szemfülesek az alábbi képen szúrhatják ki, hogy hőcserélők vannak a tetőn. Naugye. 

Az ebédet már az Elba partján, Fischbrötchen formájában fogyasztottuk el. Igazán friss és finom volt. Valami titkos adalék is lehetett benne, mert Dávidot sikerült rávennem némi szelfizésre.

 És nyilván mindig úgy kell, hogy a szemünkbe süssön a nap, hiszen úgy lesz optimális az árnyékok  elrendeződése. Ezt időnként csak némi kreatív fotózással lehetett elviselni. 

Ja, amúgy háttérben a hamburgi kikötő. 

Ebéd után hajót béreltek nekünk, és kihajóztunk ebbe a bizonyos kikötőbe. A hamburgi a világ 13. legnagyobb kikötője (de az első 10 Ázsiában van). Szép volt szép, de Rotterdam után engem már őszintén szólva nehezen lehet lenyűgözni (menjetek Rotterdamba kikötőtúrára!!).

Itt készül valami. Fejben biztosan: 

(Olyan jóképű az én férjem! <3 )

Azért láttunk régi raktárépületeket, amiket felújítva tártak a nagyközönség elé. Nomeg pakolóhajókat, konténertömegeket, és hajószerelő hajókat:

(A hajószerelő hajókat vajon ki szereli a vízen? A hajószerelő hajószerelő hajó?)

A fenti képen már a kipakoló daruk láthatóak, amiket szépen lehajtanak, ha meló van (a jobb oldalon talán jobban látszik).

Nem tudom feltűnt-e a hatalmas csoda amúgy a képeken: hétágra sütött a nap Hamburgban!

 Még ezt akartam megmutatni: ez állítólag a világ legnagyobb yacht-ja, és különlegessége, hogy az úszómedencét lehet liftezni a 4. és az 5. emelet között. Hogy minek, azt nem mondták el. 

Ja, meg a pláza! Ami így néz ki: 

A hajótúrát sajnos nem a shoppingolás, hanem egy városlátogatás követte, szintén vezetett túra keretében. De én inkább a magyar leányzóval beszélgettem, aki 18 hetes terhes, és jogász (az ösztöndíjat a biológus férje kapta). Csak egy ilyen hangulatképet kaptok ennek illusztálására:

Jártunk - többek között - Michael-nél, aki az arkangyalt hivatott megörökíteni szobor formában, de a helyiek roppant lazán (szinte berlini hipszterséggel) viszonyulnak hozzá.

Szép volt belül a templom, egészen mennyei hangulatot kölcsönzött neki a fehér fal - arany díszítés kombináció, a lehető legegyszerűbben megalkottott oltárral és az orgonákkal. Volt hozzá hang is, de inkább random billenyűket nyomkodott rajta a művésznő, minthogy zenének nevezném.

Hazafelé még ettünk egy istenifinom fagyit, ahol a fagyis hölgy csak olaszul volt hajlandó beszélni velem. Ezt a képet Dávid még a fagyievés előtt készítette: 

Ja, ez amúgy a városháza. De én találtam egy sokkal jobb perspektívát. Avagy mibe is kerül egy fotó. 

Este vacsorázni mentünk egy tapas bárba. Nem volt rossz, de itt is inkább a francia párral és a kanadai-amerikai párral történt beszélgetések voltak az élmény. Az eszükön kívül humoruk is van ezeknek az embereknek, ami jó. Viktor, a franciák egyike tudománytörténetet kutat, ezen belül is ősi táblarajzokat és papiruszt olvas és elemez, főleg az asztrológia területén. Ő egy jó magas ember. Az amerikai srác kissé fura, akinek elvből nincs okostelefonja, és nem kívánt hajnali 9-kor kicsekkolni a hotelből, hogy másnap még sétálhassunk a tengerparton a program előtt. A felesége, a kanadai lány viszont a fehér bőrével, fekete hajával, mélykék szemeivel és némi szeplőjével olyan, mint egy havasi hófehérke. Jelenleg nem dolgozik (ahogy a Plusz Egyek közül szerintem senki sem Dávidon kívül), de amúgy IT-s marketinggel foglalkozik.

Este zenés-fényes szökőkút koncertre mentünk 6-an a városba, ami az egyetlen alkalom volt, mikor tömegközlekedést használtunk. Találtunk is egy nagyon kedves gondolatot: könyvcserebere! A buszon, értitek, mert mégiscsak ott (is) olvas az ember. 

Dávid még feltétlenül szerette volna megosztani Veletek az alábbi képet: 

Visszaváltható üveg gyűjtő az utcai szemetes mellett. 

Illetve muszáj beszúrnunk azt a képet, ami nélkül turista nem hagyhatja el Hamburgot: 

Szóval ott tartottunk, hogy este show-ra mentünk. A fényjáték amúgy nem volt rossz, de olyan hatalmas szám sem volt. A békésen úszkáló kacsák is leginkább a lámpaoltást várták már csak. Eléggé fáradtan dőltünk ágyba éjfélkor.