2017. augusztus 22. kedd

Würzburg felé vettük az irányt, de még “beugrottunk” a Frauenhof IT Security előadására és demonstrációjára.

Hát az első 90 perces cégbemutatást úgy ahogy van elrontották, ami igen elkeserítő volt. A szokásos sales dumát nyomta le nekünk két nagyfejes ember, hogy milyen hatalmas péniszük hírnevük van, hiszen huszonhatmillió díjat nyertek.

Közben egyre fogyott az oxigén a teremben. Viszont utána az egyik laborban dolgozó sráctól igen érdekes beszámolót kaptunk egy olyan projektről, amiben egy chip-et törtek fel (sikeresen). Ezt a rendszert használják fizetésre pl. az istanbuli BKV pay-as-you-go rendszerében. Kiderült, hogy némi célszerszámmal leemelhető a gombocska teteje anélkül, hogy megszakadna az elemről való táplálás (aminek következményeként a másodperc töredéke alatt törlődnének a kulcsok), és némi kódtöréssel visszafejthetőek az adatok, amivel elég jól vissza lehet élni. Például pénzt tenni a kis chip-kártyára. Persze ők etikusan járnak el a felfedezéssel, szóltak a cégnek, nem publikálják a teljes kódvisszafejtést, etc., de ijesztő azért, hogy egy ennyire biztonságosnak hitt rendszer is milyen gyorsan feltörhető.

Ebéd után következett  a Dávid által leginkább várt program: az Európai Űrközpont látogatása Düsseldorfban.

Már a bejutás is érdekes volt, elkérték ugyanis az útlevelünket, és semmit nem vihettünk magunkkal, sem telefont, sem fényképezőgépet. A bolygók ábrázolásának plútói update-jét például elég viccesen oldották meg: 

Többet sajnos nem lehetett fényképezni, és erről egy minket folyamatosan követő, és előadások után a székek alatt bombát (??!) kereső biztonsági őr folyamatosan biztosított minket. A csoportvezetőnk egy nagyonneurotikus középkorú német nő volt, akin a mínusz harmadik percben is érezni lehetett, hogy csilliószor elmondta már ugyanazt a szöveget, és ez így már nem sokat mozgat meg benne sajnos. Azért mesélt a Rosettáról, ami az európai üstökös-felfedező rakéta, melynek 1:1-beli (működő) másolatát meg is nézhettük (könnyebb volt ugyanis ezen állítgatni a dolgokat kísérleti jelleggel, mint a valódi Rosettán, amihez 30 perc alatt ért el a jel). Nagyon cuki volt Rosetta ikertesója, kb. 4 m átmérőjű, és volt két szárnya is, amit mások körülöttem napelemnek hívtak.

22 európai ország finanszírozza a szervezetet, plus a NASÁtól is kaptak elég jelentős pénzt, de mióta a NASA inkább magára költi a pénzt, bizony ők is ráfanyalodnak az ázsiai térség segítségére (Putyint azért ők is próbálják kerülni). Utána egy “igazi” kutató is tartott nekünk előadást, ami már tartalmas is volt. Megtudtuk például, hogy a szatelitek olyan érzékenyek, hogy ha valaki morzézne egy 40W-os égővel a Marson, azt képesek lennének detektálni. Egyébként 20 építményük kering jelenleg az űrben, melyek közül egyesek a Földet figyelik pl. éghajlati változások végett (és ezek a sarkok feletti pontok érintésével keringenek), mások pedig épp a Marsot vették célba, és 2030-ban ha minden jól megy, le is szállnak (mármint űrhajóval).

Ezzel a képpel búcsúztunk:

Késő délután értünk Würtzbergbe. Dávid ment a többiekkel vacsorázni, de én inkább némi magányra és hányinermentes könyvolvasásra vágytam, úgyhogy a hotelben töltöttem az estét. Dávid borozott a régi hídon Würtzbergben, mert ez itt így divat. Bő fél liter borral a vérében állított haza, szóval nem kellett ringatnom, hogy elaludjon.

2017. augusztus 24. szerda

Reggeli után városnéztünk a világ legjobb tourguide-jával, aki Johnny Depp-re hasonlított. Würzburg-ot a 2. vh. vége előtt 3 héttel, mintegy 2 hét alatt 90%-ban elpusztították. Először a “karácsonyfákat” dobták le az ellenséges csapatok, melyek olyan lövedékek, amik leérkezés után világítottak a földön. Másodjára nagyobb bombákkal szórták meg a területet, amik a háztetőket szaggatták le (a célzáshoz kellett látni, hol vannak egyáltalán a háztetők, és ehhez adták a fényt a karácsonyfák). Harmadjára pedig gyújtóbombákat dobtak le az épületekre, melyek így könnyen és gyorsan porig égtek. Több, mint 5000 ember halt meg (többnyire égett a pincékben) azon az éjszakán.

Ehhez képest a '90-es évek elejére maradéktalanul helyreállították a várost (persze segített a Marshall terv, de egy vesztes háború után ennyi pénzt és energiát az újjáépítésbe ölni akkor is bámulatos teljesítmény - szerintem). Jártunk a Würzbergi Dómban, amit szintén nagyrészt újjá kellett építeni, de ez semmit nem vett le az esztétikai értékéből. A legfényesebb-legfehérebb része az oltár volt, amit az arany díszítések egyértelműen elbarokkosítottak. A hajó testének kétoldalán viszont a hercegprímások szobrai sorakoztak, mert itt ők voltak az egyházi és a világi hatalom hordozói. A templom bejáratánál pedig egy kétembernyi méretű menóra állt megkerülhetetlenül: az itteni zsidó-keresztény barátság jelképéül.

Würzberg amúgy a borok városa, főleg a fehérboroké, és hatalmas, gondosan karbantartott szőlőbirtokok vették körbe.

Egy vega ebédet és power smoothie-t követően beléptünk a Residenz-be, amit 1744-ben fejeztek be, és a herceg-prímás lakásául szolgált (ma a világörökség része). Egy hatalmas, főleg barokk és rokokó stílusban készült épületről van szó.

A “fancy” lépcső fölött (amit csak évente csak 10-12 alkalommal használtak, mikor fontos vendég érkezett) helyezkedik el a világ legnagyobb freskója, a Tiepolo által készített remekmű, mely a négy földrészt ábrázolja a négy oldalon (Ausztrália csak egy sziget volt akkoriban). Mozgalmas, és művészetileg kiváló alkotás (ez egy nehéz perspektíva, de ennek ellenére még illúziókat is sikerült ráesteni, amitől pl. a mai napig anyagnak hat a jól megfestett gipszkarton).

Itt szintén nem lehetett fényképezni, úgyhogy a plafonon lévő freskóról marad a netes kép: 

Érdemes utánaolvasni, hogy milyen földrészt hogyan ábrázoltak, mert sokat elmond arról, hogy mit gondoltak akkoriban pl. Amerikáról. Ezt pl. itt tudjátok megtenni. 

Jártunk a hercegprímás vendégváró szobáiban, amik okosan voltak megkonstruálva: az 5 szoba közül az első még “csak” szépen díszes volt a hatalmas fali szőttesekkel, majd fokozatosan haladt az ember a legdíszesebb, csupa aranyból és tükörből (ami drágább volt, mint az arany akkoriban) dekorált szoba felé, ami aztán maradéktalanul megtestesítette a hercegprímás hatalmát (és nárcizmusát). Persze ez is szinte porig rombolódott a 2. VH során, de hibátlanul újjáépítették. Jártunk a kápolnában is, ami inkább giccses volt már, mint szép, és a kertben, ami viszont nagyon szép volt.

Magáról a rezidenciáról (és főleg arról, hogy a 2. vh során mennyire megsérült, és milyen bámulatosan tudták újjáépíteni) itt olvashattok. 

Poszt-virágszagolási állapotban pedig így nézek ki:

tána felvitt minket a busz az erődbe, ahol körülnéztünk, de nem volt igazából látnivaló. Majd lesétáltunk a városba, szőlőtőkék között kanyarogva. Ez egy kellemes séta volt.

Lopják a szőlőt!!

Este borkóstolóra és némi hidegvacsorára érkeztünk a Bürgerspitalhoz. Levittek minket a pincékbe, ahol 150 hatalmas hordó sorakozott, de volt kb. 60db rozsdamentes fémből készült “modern” hordójuk is.

Ők tudhatják maguknak a világ legöregebb borát is, mely 2 db. 1544-ből származó palack (a többi palack is régi, és relikviának számít, de nem annyira mint a két "top" aggastyán). 

Volt egy harmadik plack is, de ezt egy 1960-as borkóstolón “beáldozták”, és egy mit sem sejtő zsűritag azt mondta rá, hogy ez egy kiváló bor, mely biztosan Némeországból, és valószínűleg Frankföldről származik. Pipa. Kb. 60 mp után azonban megecetesedett (jó hát ennyi oxidáció és 500 év azért csak megteszi a hatását). Így lett a bor, azaz a maradék 2 palack a világ legöregebb “iható” bora. Utána velünk is kóstoltattak 8 tételt (bár a legrégebbi is csak 3 éves volt...), de se Dávid sem az én tetszésemet nem nyerte el különösebben egyik sem. A legtöbb bornak volt némi kesernyés utóíze, amit kénytelen vagyok regionális hatásnak betudni. A csoport többségében igen részegnek tűnt a végére, de mi épp hogy becsiccsentettünk csak, mert a kesernyés, sőt füstízű borokat inkább az “este cuvé”-jének adtam, azaz kiöntöttem, mint megittam. Dávid hasonlóan cselekedett. 

Még arról emlékeznék meg, hogy a Würzburg-on átfolyó Majna hajózható ugyan, de csak bizonyos szakaszokon. Ezeket a szakaszokat viszont mesterséges vízbőség alatt tartják, így amikor egy hajó "szakaszt vált", akkor bemegy a kis csatornába, és megemelik alatta-körülötte a vízszintet. Ezt a műveletet itt most statikusan láthatjátok: