2017. augusztus 20. vasárnap

Bonnból indulva a Rajna mentén csorogtunk tovább. Persze busszal, de azt megállapítottuk az ablakok mögött elsuhanó táj láttán, hogy Lorelei fésülködőhelyét egyszer alaposan végig kéne biciklizni. Először a Marksburgi kastélyba mentünk, ami egy 800 éve építeni kezdett, soha le nem rombolt kastély-vár-erődítmény (háborúval ugyanis sosem foglalták el, mindig csak örökléssel vagy vásárlással cserélt tulajdonost).

Tényleg szépen megmaradt a belső tér, így alkalmunk nyílt betekinteni egy középkori kastély lakóinak életébe.

Ez itt a konyha: 

A sarokban látható az irtó modern (!) hűtő. Mondjuk nekem meg ez volt out-of-style, mert még Apu is előszeretettel meséli, hogy mikor kicsi volt, akkor még a kerti lyukba dobált jégben hűtötték a dolgokat, szóval ez a modern hűtő kb. 60 éves lehet + Németországfaktor (20 év) + nemességfaktor (10 év), azaz nem nagyon lehet öregebb 90 évnél. De mindegy. 

A vezetett túra során megtudtuk például, hogy az egyetlen állandóan fűtött szoba a hálószoba volt, ahol egy, a mainál kb. 20%-kal kisebb ágyon kellett elférnie a ház urának és úrnőjének, akik félig fekvő, félig ülő pozícióban aludtak, mert féltek, hogy fekvő állapotban könnyebben meghalnak álmukba, hiszen a fekvés "alapvetően" a halál pozíciója.

A hálóból (is) megközelíthető étkezőből nyílt a WC, aminek az ajtaját nyitva tartották, hogy az épp dolgát végző ember minden további nélkül tudja folytatni a beszélgetést az asztalnál ülőkkel, mivel a beszélgetés megszakítása nagy udvariatlanságnak számított. (A képen látható tourguide-unk (aki nem Dávid) mögött-mellett látható ajtó a WC bejárata). 

Voltunk persze a vallató- és kínzóeszközöket kiállító teremben is, de a már említett Justin fel volt háborodva, mivel a kínzóeszközöket egyrészt nem az istállóban tartották, másrészt nagyon ritkán folyamodtak hozzájuk. Egyébként a hazugok, pletykások illetve a házasságtörők megbüntetésén túl a "szokásos" dolgokat állították ki, mint a kerékbetörésre vagy a két karnál fogva történő fellógatásra szolgáló dolgok. Ez nem a vallatószoba, hanem a kovácsműhely:

Na ez a vallató-eszköz-kiállítás egyik részlete: 

Amúgy volt egy kis kertjük is, ahol többek között fűszernövényeket termesztettek (az itt jelenlévő növények azért nem középkoriak voltak, csak illusztrációs céllal éldegéltek a várban). Ez például egy levendulaóriás, aki hagyján, hogy nálam, de még az öcsémnél is magasabb lenne. 

Fentről a kilátás sem volt utolsó. 

Ebéd után indultunk tovább Heidelberg felé, de nagyon hosszú volt az út, még úgy is, hogy egy másik sofőr vezetett (mert az elsőnek törvényileg jár a 3 pihenőnap), aki nagyságrendekkel jobban, és kevésbé hányingerkeltően gyömöszölte a kilómétereket. Mi megnéztük a Trónok Harcának következő részét a buszon, amit egy kolléga szivárogtatott ki nekünk egy kiszivárogtatott epizód alapján.

Valahogy aztán csak megérkeztünk Heidelbergbe, és egy gyors becsekkolást követően indultunk is tovább a sörfőzdébe. Itt szintén vezetett látogatást kaptunk, ami nagyon érdekes volt. Közben finom sörökkel itattak minket, és még perecet is kaptunk.

Volt szó a komlóról, amiből a sört gyártják, és még kóstolni is lehetett nyersen (már majdnem finom volt, cserébe a magoknál megszokott keménységgel ellentétben rágható állaga volt). Aztán a malátáról mesélt, amit pasztilla formájában áztatnak bele a sörbe. Ez rendkívül büdös volt. Olyannyira kézműves a hely, hogy még a cimkéket is maguk "nyalják" az üvegre, és az esküvői üvegmatricázás óta sorközösséget és szimpatizálok minden üvegmatricázóval kínjai közepette.

Pedig állítólag még Kate és William is kapott ajándékba a sörfőzde söréből, mikor Heidelbergben jártak. Mi is kóstoltunk ebből a produktumból - valóban nagyon barátságos ízű sör volt (kísérleti barnasör).

A vezetést ez az úr követte el, aki igencsak szépen beszélt és jókat mondott, úgyhogy megérdemli, hogy megörökítsük az utókornak. A hátteret komló díszíti. 

A látogatás végén megvacsoráztunk. De én inkább a Elsával, egy francia irodalomkutatóval beszélgettem, aki a 16. századi német-francia irodalom egymásrahatásával foglalkozik. Nagyon kedves volt, és töviről hegyére kikérdezte, mire emlékszem a fal leomlása körüli időkből, nomeg mi a családi legenda a felvidékiek kitelepítéséről, amiben ugye mi is érintve voltunk.

2017. augusztus 21. hétfő

A reggeli. Volt mindenféle "sztenderd" finomság, plusz volt forrócsoki, ami egy helyi készítőtől származik (legalábbis ezt mondják, de én szkeptikus vagyok a kakaópalánták németországi boldogságát illetően. Ha viszont csak az összekeverés volt "helyi", akkor meg nanehülyítsenek). Viszont egy igazi meglepetés is volt: lépesméz! Mármint egy egész fióknyi, amihez vidéki lánynak kellett lenni, hogy az ember tudja, hogyan kell elfogyasztani. A városiaknak oda volt írva az elfogyasztás javasolt módja. 

Reggel indultunk az BASF főhadiszállására Mannheimbe, akik egy kemikáliákkal foglalkozó kutató-gyártó-kereskedő cég, a legnagyobbak között számontartva. Ők kutatnak és gyártanak különféle műanyagokat, aromákat, és textileket, melyeket aztán továbbadnak különböző gyáraknak. A vezetőnk végigvitt minket a gyáron is, ami egy 10 km hosszan húzódó csőszörnyeteg a Rajna partán innen és túl. Elképesztően nagy volt.

Először egy kisebb kiállításra kalauzoltak minket, mely olyan tárgyakból állt, melynek az alapanyagát a BASF állította elő. 

 Szerencsére játékra is volt hely is idő!

És most egy közeli kép:

Majd körbevittek minket az üzemben. Itt tilos volt fotózni, úgyhogy fotóztam. De leginkább a szagok maradtak meg. Például az ammónáé. Nagyon büdös volt. Dávid álla viszont leginkább az 1200 m2 tömény kénsav (egy tartályban) látványától esett le. (erről nem készült már kép) 

Egy periódusos rendszer is ki volt állítva, ahol a nevek mellett szerepeltek az adott kemikáliák is (persze a radioaktív anyagokat ill. gázokat kivéve). (a képen a magyar leányzó, Orsi illusztrálja a használatot)

Egy vega étteremben ebédeltünk, ami nagyon nagyon jó volt. Főleg a trüffeltortájuk. Nomeg a kókusz-ananász hab. Meg a csokihab.

A BASF látogatás után Heidelberget néztük meg egy vezetett túra keretében. A túravezetőnk egy nyugdíjazott jogász volt, aki volt szakmáját vélte újra felfedezni a túravezetésben, és ennek megfelelően hihetetlenül felvillanyozta a közönség jelenléte. Rendkívül jó volt a benyomáskeltésben, de nem mondanám, hogy az összes történetét követni tudtam, és sokszor futkosott a hátamon az ideg a stílusától. Na mindegy, ez volt a templom:

Ez meg nem a templom:

 Viszont a tourguide-unk elmesélt egy igen vicces-szerencés történetet. Valamelyik heidelbergi "naccsága" kitalálta, hogy minden alkalommal, mikor férjénke, a hercegnek (? azt hiszem) “balkézről” gyereke születik, kap 1-1 ezüstányért. Kb. 150 ilyen tányér gyűlt össze a végére (hehe), ami igen nagy értéket képviselt (méghogy az asszonyok nem tudtak üzletelni...). Mikor a közelmúltban áruba bocsátották a készletet, Heidelberg városának sajnos nem volt rá elég pénze. Ezért “csak” 2 millió eurót tudtak felajánlani a készletért, amikor nemrég árverésre bocsátották. Ez az árverés New York-ban volt, méghozzá 2001 szeptember 11-én. Ugyebár egész nap a kutya sem járt arra, hiszen a terrortámadás miatt jobb dolguk is akadt az embereknek aznap, mint aukcióra menni. Így este kénytelenek voltak bezárni az irodát, és a kincset az egyetlen ajánlattevőnek adni: Heidelberg városának. Hát így került (újra) a város tulajdonába a gyűjtemény.

A városka egyébként az első német egyetemnek is helyt adott, aminek a jogát a pápától kellett megvásárolni. Ennyi pénze ismét - még akkor sem – volt a városnak, de kapóra jött, hogy akkoriban söpört végig a pestis a környéken, ami Heidelberget a hegyi vízforrásai miatt (nem kellett a fertőzött folyóból inni) elkerülte. A környék falvaiban és városaiban pedig a zsidókat kerülte el, akiket a pestis után az uralkodó némi belépési pénz fejében engedett a városba költözni. Vagyis végül zsidó pénzből fizették ki a pápát, hogy egyetemet alapíthassanak, ami a guide-unk szerint máig polgárpukkasztó tettnek számít. Az alapításra egyébként 1386-ban került sor.

Utána szabadprogram volt, aminek a keretén belül Dáviddal meglátogattuk a heidelbergi várromot (najó, várat, ami nyomokban viszonylag jól kivehető volt), méghozzá ezzel a siklóval:

 Ilyen izgalmas pályán keresztezte egymást a felfelé és a lefelé menő sikló:

Ez egy kellemes utazás volt, és az időjárással is szerencsénk volt, mert melegen sütött a nap (ami Heidelberg kellemes mikroklímájának is volt köszönhető).

A várrom szép volt, Dávid nem győzött fotózni.

És volt egy hatalmas hordó is, amiben régen sört tartottak. De már nem. Legalábbis hiába vártam tátott szájjal a sörcseppeket, nem jöttek. 

Aztán lejöttünk a hegyről.

És ha valaki a sikló "lelkére" is kíváncsi, azt ezzel a képpel tenném boldoggá: 

Este még elmentünk közösségileg vacsorázni egy kínai büfébe, de mivel volt velünk egy thai srác, kicsit érdekesebbé vált az étkezés. Utána még elmentünk inni is - mi Dáviddal power drinket ittunk: kikértük az "hivatalos" power drinket, ami sárgarépalé, almalé és gyömbér keveréke volt, majd beleöntöttünk egy-egy felest (Dávid tekilát, én vodkát). Hát igen kellemes volt. Közben jókat beszélgettünk a kanadai Hófehérkéékkel, a túravezetőnkkel és a holland sráccal.

Este ismét jót aludtunk. Az első hotel, ahol tényleg kényelmes az ágy.