Épp Zadar felé tartok egy konferenciára, amiről eszembe jutott életem első repülése. 2004 szeptember 5-e. Alig másfél hónappal a 19. születésnapom után, 3 hónappal az érettségim, és 4 hónappal azután, hogy Magyarország csatlakozott az EU-hoz. És persze alig 6 hónappal egy szándékosan elrontott magyarfelvételit követően: üresen adtam be a verselemzésemet (amit amúgy is utáltam), annyira menni akartam Angliába. Aznap repültem életemben először. Izgultam. A check-in, zöldfolyosó és hasonló komplikált, tinédzserfejjel alig felfogható fogalmakat csak az angoldogára való készülés óta ismertem. A szüleim a nászútjuk óra nem repültek, egyikük sem beszél nyelveket, erre az útra senki nem kísért el: se fizikailag, se lelkileg. Nem mellesleg Apu nem is tudta, hogy külföldre megyek, mert így anyunak járt tovább a gyerektartás.

            A mai napig benne van az orromban az a párás-hideg kerozinszag, ami Lutonra érve a repülőből kiszállva megcsapott. Egy idegen család várt: au-pairnek készültem, mert gondoltam majd jól jön a tapasztalat, mikor egyszer pszichológus leszek. De alig értettem meg őket. Mindenki úgy beszélt, mint az angolóra kazettáin lejátszott szöveg, amire általában csak legyintett a tanár: ez brittangol, nem baj, ha nem értjük, ez nekünk még túl nehéz. A családban nem igazán találtam a helyemet (retrospektíve klsszikus “diszfunkcionális családszerkezettel” bírtak, én meg túlvállaltam magam, de ebbe most ne menjünk bele). Ne szépítsük a dolgot: karácsonyra kirúgtak. Ezért aztán elmentem egy idősek otthonába dolgozni, az angol vidék kellős közepén, mert hát az is milyen jó tapasztalat lesz majd a pszichológusi hivatásomhoz. Lelkesen beszélgettem minden idős nénivel és bácsival, vigyáztam a lelkükre: tudtam, hogy egy napon pszichológus leszek.

            Aztán még egy év sikertelen felvételi (ez már “csak” azon múlt, hogy nem volt kitűnő az érettségi bizonyítványom, és csak egy felsőfokú nyelvizsgám volt). Megtanulok hát franciául, határoztam el, ha ezen múlik, hogy bekerüljek pszichológia szakra az ELTÉre. Hat hónap kellett a felsőfokhoz. Aztán megint nem sikerült a felvételi. A Pázmányon landoltam, innen vettek fel – végre valahára – egy évvel később az ELTE pszichológia szakára.

            Na most össze lehet számolni, hogy hányszor kapaszkodtam a pszichológiába. Ez adott erőt, ez tartotta benne a lelket a repülőn, az idegen országokban és segített helytállni a munkában szinte még tiniként. Ki gondolta, hogy a 33. születésnapomon egy pszichológusi diplomával a kezemben már mindent művelek, csak pszichológiát nem?

            Egész életemben öregebbnek éreztem magam a koromnál, és úgy éreztem, hogy a születésnapjaim egyre közelebb hozzák azt a kort, ami igazán nekem való, ami igazán én vagyok. Számtalan helyen jártam, ezer kaland és élmény van mögöttem, 4 nyelvet beszélek, ötórás kelésekkel és végigdolgozott egyetemi évekkel 27 éves koromra összehoztam egy lakást szeretett belvárosomban, és most Humboldt ösztöndíjasként tartom meg (holnapután) a 25. konferencia előadásomat. Sokaknak, de még a saját közvetlen környezetemnek sincs talán ennyi élménye egyetlen emberélet során.

Most már szeretnék megállapodni, megnyugodni, letelepedni Dávid mellett. Ezért jöttünk Berlinbe tavaly, hogy közösen letelepedjünk. És épp talán emiatt életem legnehezebb évén vagyok túl. Minden új: a lakás, az emberek, a házasság intézménye, és nulla szakmai sikerélmény. Néha iszonyúan tud hiányozni Budapest, noés leginkább a barátnőim, a felépített barátságok, ezer élményt hordozó kis utcasarkok, és a magyar paradicsom íze. Sokszor haragszom emiatt Berlinre. Az ELTÉn “voltam valaki”, de itt nem ismernek, újra bizonyítanom kéne. Néhány hete éreztem először, hogy öregszem: már nem küzdök azért, hogy “valaki legyek”. Tudom amit tudok, a többi meg majd lesz valahogy. Naugye, hogy öregszem? 

Irvine Yalom, az egzisztencialista pszichológia atyja mondta, hogy a boldogsághoz meg kell tanulni elengedni, meggyászolni a nemválasztott alternatívákat. Sokáig bántam, hogy nem volt elég erőm annak idején matekszakra menni, amit mindigis szerettem, és amiben mindig is nagyon jó voltam. Vagy hogy miért választottam a könnyebbik utat, mentem volna az iparba dolgozni itt Berlinben, nem kellett volna belekezdeni a Humboldt ösztöndíjba. És miért is váltottam kutatási témát? Nem szabad. Akkor és ott, azokban az élethelyzetekben a lehető legjobb döntéseket hoztam. Ez a 33. születésnapom nagy felismerése: el kell engednem a nem választott lehetőségeket. Jeee.

Továbbá fogadom, hogy ősszel és télen most már igazán megtanulom ezt a hülye német nyelvet, tavasszal pedig végre új munka után nézek. Elég volt az önsajnálatból. Ez lesz az én krisztusi évem. Szóval a 34. szülinapomon kérdezzétek meg, hogy milyen az új munkahely – auf Deutsch!

És most lehet utólag gratulálni a születésnapomhoz. Galád módon nem tettem közzé facebook-on idén (se), ami miatt legfeljebb 364 napos késéssel fogadom a gratulációkat. Előre is köszönöm.