2017. augusztus 25. csütörtök

Egész délelőtt buszoztunk Weimar felé. Nagyon hosszú volt az út, és a gyomrom nem győzött liftezni a sok kigyorsítunk-lelassulunk szakasztól. Dávid közben podcastokat hallgatott, és türelmesen várta az utazás végét, mint mindig.

A hotelünk igen kellemes hely volt, 5 csillagos, ahol kellemesen keveredett a hagyomány és a művészet. Érkezés után lementünk ebédelni a hotel előtt elterülő kis térre, ahol Dávid Bratwurst-öt ebédelt, én pedig spenótos-sajtos palacsintát. Ez a hotelszoba, és nem a spenótos palacsinta:

Ez pedig a hotel eleje volt: 

Ezután indultunk megnézni a buchenwaldi volt koncentrációs tábort. Először egy videót nézettek meg velünk, ami nagyon informatív volt (és mutattak egy képet, ahol épp a mi hotelünk elülső párkányán szónokol Hitler...). Utána vezetett túrát kaptunk. Ez volt Németország második legnagyobb koncentrációs tábora volt, bár itt nem kivégzésre, hanem munkaszolgálatra ítélték a zsidókat, homoszexuálisokat, fogyatékosokat, és persze a politikai foglyokat. Ezért aztán “csak” 54 000 ember halt meg a kb. 240.000-ből, legtöbben az embertelen munkakörülmények és a járványok miatt. Bár a videó szerint 21000-ren voltak itt a felszabadításkor, szóval nem jön ki teljesen (egyáltalán) a matek, és sajnos továbbra sem értjük a pontos számokat. A felszabadítottak között egyébként 900 gyerek volt, ebből a 2 legfiatalabb 3-3 éves. A gyerekek csak azért éltek túl, mert felnőtt foglyok vigyáztak rájuk. Maga a tábor nem nagyon maradt fenn, mert a házak falaiból származó köveket újra felhasználták az építkezésekhez, de az alapok, és itt-ott a romok azért fennmaradtak. Épült például egy állatkert kb. 4 m-rel a koncentrációs tábor mellett, ahol nagy gonddal tartottak egzotikus és kevésbé egzotikus (pl. medvét) állatokat, és ez bizarr kontrasztot teremtett az állati módon tartott és kihasznált emberekkel. Én az "orvosi szobába" már nem mentem le, nekem így is elég volt az élmény.

Dávid kérésére nem fényképzetem, úgyhogy akit érdekel, itt tud bővebben olvasni a táborról.

2017. augusztus 26. péntek

Reggel Jénába indultunk a Max Planck intézet három előadását meghallgatni a human history-ról. Ez volt a túra számomra legérdekesebb része. Mindhárom előadás az emberiség történetét kutatásáról szólt, de az egyik a sírokból kiásott csontok alapján számított DNS egyezést (ez az egyik módja ugyanis a népvándorlás utánkövetésének), a másik az írásképet vizsgálta. Ez utóbbi tudós konkrétan azt kutatta, hogy a tengelyek (függőleges ill. vízszintes) a véletlennél többet jelennek meg a betűképben (főleg a függőleges tengely), ami az emberi szem tengelyirány-, sőt szimmetriapreferenciáját jelzi. Egyetlen diára próbálta szerényen felvetíteni az intézet Nature és Science cikkeit – hát nem igazán fért el. Kb. 15 ilyen cikket tud felmutatni az intézet csak az utóbbi néhány évből. Mindhárom kutató nagyon lelkes volt, és átjött, hogy borzasztóan élvezik amit csinálnak és meg is becsülik őket. Azt is jó volt látni, hogy az archeológiáról bennem élő kép, azaz a nagy lyukak ásása és éveken át történő turkálása helyett tudományos módszerekkel, azaz mikrobiológiával és genetikával dolgoznak. Még azt is tudják, hogy a fogkőben megkövesedett baktériumokból (és egyéb szerves és szervetlen anyagokból) visszakövetkeztetnek egy csomó dologra, például arra, hogy mit evett az adott ember életében.

Délután szabadprogram volt, mert mi nem mentünk a Goethe házba. Sétáltunk inkább Weimarban. Nagyon szép város, igazán kedvesek és jó állapotúak a 17. És 18. Században épült házacskák. Persze a klasszikus stílusban épült házakra gondoldok, amik a városközpontot igazi open museummá varázsolják anélkül, hogy túlzsúfolt vagy erőltetett lenne.

Hát na, van, aki tud élni:

Ez a kép egy nagyon hideg, a hegyekből érkező, és a sziklákból csak itt-ott (többek között Weimarban) kibújó patakocskánál készült. Úgy hívják, hogy Ilm.  

Ez magának a Kegyetlenségnek a vizualizációja:

Ez is ott készült, és mindig ez a kép jut eszembe, mikor a DeepWork edző azt mondja, hogy ne legyen kacsafenekünk, azaz ne toljuk ki a popsit. Hát ezeknek a kacsáknak biztos nem az én tanárom tanította a mozgást!

A patak menti park egyébként az UNESCO örökség része, és még Goethéhez is köze van, mint amúgy Weimarban mindennek. Viszont cuki kis siklók bújkálnak benne:  

A bauhaus nem a mi stílusunk, ezért ebbe a múzeumba már el sem mentünk. Egészen véletlenül összefutottam Aimée-vel a városban, épp mikor Dávid már (hangosan) azon gondolkodott, hogy hogyan rázzon le és vonuljon vissza olvasni, holott nekem sétálhatnékom volt. Aimée-vel együtt felkerekedtünk, és nagyon jót beszélgettünk arról, hogy hogyan kerültek az USÁból ill. Kanadából Triesztbe (a férje kutatói karrierjét elősegítendő), majd onnan Berlinbe (ugyanazon okból). Mesélt arról, hogy neki egyelőre megfelel, hogy nem dolgozik, hanem “csak” a párkapcsolatuk és a háztartás CEO-ja - ahogyan a férje fogalmazott -, sőt azzal is megtisztelt, hogy beszélt egy “csúnya” vetéléséről még évekkel ezelőttről.

Este búcsúvacsoráztunk Goethe kedvenc helyén (na mégis hol máshol?!). Az étel közepesen finom volt, viszont Mirjam, a tourguide-unk összerakott nekünk egy kvízt a tripről, amit nagyon élvezett a társaság, és még gumicukrot is lehetett kapni a helyes válaszokért. Dávid három pici zacskóval is bezsebelt. Az én férjem! ♥