Ez egy hosszú bejegyzés arról, hogy egy berlini halandónak kell-e egyáltalán gépjármű illetve hogy az autóknak sem könnyű németté válniuk. Van benne német bürokrácia, magyar szervizek, német szervizek stb. stb.

Előszó

Kezdjük a kocsi-nemkocsi kérdéssel.
Mikor nincs szükségünk autóra? A mindennapokban általában. Munkába bringával megy az ember vagy tömegközlekedik. A hétköznapi bevásárlások többségét is meg lehet így oldani. Utazni eddig repülővel voltunk de még a nagyilátogatás is jobb vonattal mert szerencsés helyen lakik.
Mikor van? Nagyobb bevásárlásokhoz, bútoráruházak, ha késő este hazafelé valahonnan megspórolunk 40-50 percet. Esetleges kisebb, nem tömegközlekedhető kiruccanásokhoz, barátok költöztetése, satöbbi.

Mivel pedig EU szabályozás szerint amúgy is át kellene egy idő után regisztrálni a gépjárművet, nekiláttunk.

Első felvonás, első próbálkozás

Még az elején, a cég által (némileg feleslegesen) fizetett segítőnk írt le pár dolgot, hogyan lehet külföldi autót németesíteni. Van egy lista a papírokról, ami kell, időpont, semmi extrának tűnő dolog.

Elmentem tehát a TÜVhöz február elején, hiszen vizsgáztatni kell a kocsit. Mondván, előző áprilisban amúgy is kimondottan ilyenre készítették fel egy nagyobb magyar szervizben.
Első alkalommal el se jutottunk addig, hogy átnézzék az autót. Ahhoz ugyanis tudni kéne, hogy mi ez az autó. Márpedig a magyar forgalmi alapján ezt nem sikerült a német adatbázisban azonosítani. Pedig a TÜV egy Skoda szerviz mellett volt, a pasas rendes volt és átsétált a szomszédba, majd megjelent egy listával, hogy mivel szerelték a gyárban a kocsit. Viszont nem találtuk az EU típusjelzést. Sehol. Az úr azt javasolta, hogy át kéne mennem egy másik TÜVhöz, ahol csinálnának teljes típusfelvételt. Ez kb. olyan, mintha építettem volna egy autót és azt akartam volna forgalomba helyezni. Mindezt persze 3 közül az egyik napon, amikor Berlin havat látott, a téligumijaim meg le voltak selejtezve.
Mivel apám párjának ugyanilyen szériás kocsija van, ők egy autókereskedő szomszéddal karöltve kiderítették, hogy ez a matrica ebben az autóban teljesen máshol van. Volt egy kis örömködés, hátha jóra fordulnak a dolgok.

Második felvonás, a vizsga

A matrica helyének és egy újabb időpontnak a birtokában ismét felkerestem a TÜVöt, hiszen most akkor már azonosítás, simán átmegyek, jöhet a rendszám. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A típusszám továbbra is 8 lehetőséget hagyott arra, hogy vajon milyen autó is áll ott. Cserébe a hátsó jobb fék kb. nem fogott, a kipufogódobok virágként nyíltak ki (ezt a saját szememmel is láttam), az állítólagos olajszivárgásnak is volt nyoma meg persze a lámpabúrák is homályosodnak.
Ez azért kicsit jobban kedvemet szegte az egész történettel kapcsolatban, újra kell értékelni a helyzetet.

Harmadik felvonás, a javítás

Bekértem tehát három helyről árajánlatot arra, hogy megjavítsák amit meg kell (ugyebár a hátsó félig hibás fék nélkül nem is akartam volna Magyarországra visszavinni). Az árak nem nagyon tértek el, de elég elkeserítőek voltak. Ment is egy ideig a matekozás, hogy a kocsi karbantartása és fenntartása a drágább vagy néhanapján kocsit bérelni rövid időkre.
A matek kb. egyenlőre hozta ki a dolgot, főleg hosszabb távon, de a kocsi megléte plusz flexibilitást ad. Akkor tehát szerviz. Elvittem, megcsinálták, levizsgáztatták, örömködés, fizetés, kevésbé örömködés. De akkor már az olajat is cseréltettem, légkondit átnézték, stb.

Negyedik felvonás, a füst

Elugrottunk barátokhoz két héttel a szerviz után. Anikó vezetett, odaérünk egy kis városi autópályázás után. Anikó egyszer csak megkérdezi, hogy mitől van ilyen büdös, közben leparkol. No az egyik frissen javított dobfék füstölög, elég forró. Ő felment a lakásra, én meg leültem egy fa alá megvárni, ki akar-e gyulladni a kocsi. Nem gyulladt ki, közben kaptam társaságot, aki megkérdezte, hogy amúgy az a szög miért van a gumiban?
Pár órával később én vezettem haza, kertek alatt, út közben megállva, forrósodik-e a fék.
Szervizbe vissza, leírom a problémát, garanciában szétkapták, összerakták, problémának nyoma nincs. Még lehetett kapni olyan abroncsokat, amik rajta voltak, vettem is belőle, a kerék nem volt javítható.

Ötödik felvonás, CoC

Avagy Certificate of Conformity. Ez egy papír, amit elvileg minden autóhoz adnak Európában, a gyár adja ki. Namármost ez szükséges a regisztrációhoz, hiszen így fogják azonosítani az autót. Nekem ilyen nem volt. Hívtam a német Skodát, mondták, hogy honlapon kérjem, majd kiállítják, elküldik levélben, 70 EUR. Nem küldték, hiszen ők nem a gyár, csak az importőr a német piacra, kérjem a magyar importőrtől.
Magyar importőrnél a kolléga szabadságon volt, amikor visszajött mondta, hogy persze. Majd küldte a mailt, hogy ide és ide utaljam a közel 100 EUR-t CoC pótlás címen. Mondtam, hogy nem pótlás, úgyhogy nem fizettem végül.

Hatodik felvonás, a regisztrációhoz vezető út további rögei

Az összes szükséges papírral felszerelkezve most már kérhettem időpontot. Időpont birtokában pedig mehettem regisztrálni. Le is ültem a nénivel szemben, aki elkérte a papírokat, elkezdte pötyögni az adatokat. Majd újra... Majd mondta, hogy ez így nem fog menni. Ő ezt az autótípust nem tudja azonosítani. Mutatja a monitort, hogy beírja A, B, C mezőkben az infókat a kereső pedig nem ad ki autót.
Akkor ezt a dolgot most emésszük egy kicsit. Van egy autó, aminek van EU konformitási igazolása és ebben a konfigurációban a német piacon is forgalmazták (használtan van is belőle a hirdetésekben). De ennek ellenére ez a típus nem létezik a német adatbázisban. 
Természetesen erre is van megoldás. Újra meglátogatom a TÜVöt, kerek egy úgynevezett Vollabnahme nevű dolgot. Regisztrációnál adtak rögtön helyben új időpontot rákövetkező hétre. Kevés TÜV csinál ilyet, azok sem időpontra.
El is mentem, néznek is rám furcsán, de ha kell hát kell. Szenior kolléga foglalkozik csak ilyennel, rá várni is kell kicsit. De amikor ráér, pötyög ő is lázasan a forgalmi és a CoC papír alapján. Majd magához hív, tudta azonosítani az autót, de nem. A probléma, hogy a rendszerben ugyanaz a motor szerepel Euro 3 és Euro 4 normaként is. Ha 3-asként azonosítja, akkor velem tol ki, ha 4-esként és mégsem az, akkor adócsalást követek el, azt meg ugye büntetik. Ugyan már legyek kedves elmenni a Skodához és kérjek egy plecsnis papírt arról, hogy akkor ez most itten milyen norma.
Mondanom sem kell, hogy a legközelebbi Skodától elhajtottak (ők voltak az egész történet alatt az elsők, akik egyébként nem voltak segítőkészek), hogy Skoda Németország adjon nekem ilyet. Vissza az irodába, ebéd előtt akarok telefonálni, előkészítem a CoC papírt. Amin külön szekcióként ott figyel, hogy melyik országban melyik adókategóriába tartozik a kocsi.
.................
.................
Ez itt a hatásszünet helye, csak mondom.
.................
.................
Innentől már kb. minden simán ment a TÜVnél is meg a regisztrációnál is. Ahol egyébként elfelejtették odaadni a környezetvédelmi matricát, szóval azért még egyszer vissza kellett mennem.

Epilógus.

Béni azóta jól van, apróbb, korból és alulhasználtságból fakadó hibái vannak ugyan, de semmi komoly. Nyilván az akksit is kellett cserélni idén, mert a telet már nem bírta, többször bikáztunk vagy segítettek betolni a menekültek (is). Majdhogynem többet is használjuk, mint eddig.
A magyar kormányablak ugyan kicsit nehezen kezdett a helyzettel bármit is, hogy akkor ők most hogyan is vonják ki a forgalomból a magyar forgalmival már nem rendelkező autót. De amúgy egyelőre öröm van és bódottá'.

Konklúziók

Leszögezném, hogy azt az egy Skodakereskedést leszámítva a hosszas hónapok alatt mindenki szörnyen segítőkész volt. Az első TÜVöstől elkezdve, akiről sütött, hogy imádja az autókat, a regisztrációs néniig, aki egy hét után is emlékezett rá, hogy a nagyapámé volt az autó.

Az azonban hogy Magyarországon évek alatt nem szúrták ki az asszimetrikusan fogó féket a vizsgán és a gumisok a szöget az sokat elárul az országok közti hozzáállásbeli különbségekről.

Épp Zadar felé tartok egy konferenciára, amiről eszembe jutott életem első repülése. 2004 szeptember 5-e. Alig másfél hónappal a 19. születésnapom után, 3 hónappal az érettségim, és 4 hónappal azután, hogy Magyarország csatlakozott az EU-hoz. És persze alig 6 hónappal egy szándékosan elrontott magyarfelvételit követően: üresen adtam be a verselemzésemet (amit amúgy is utáltam), annyira menni akartam Angliába. Aznap repültem életemben először. Izgultam. A check-in, zöldfolyosó és hasonló komplikált, tinédzserfejjel alig felfogható fogalmakat csak az angoldogára való készülés óta ismertem. A szüleim a nászútjuk óra nem repültek, egyikük sem beszél nyelveket, erre az útra senki nem kísért el: se fizikailag, se lelkileg. Nem mellesleg Apu nem is tudta, hogy külföldre megyek, mert így anyunak járt tovább a gyerektartás.

            A mai napig benne van az orromban az a párás-hideg kerozinszag, ami Lutonra érve a repülőből kiszállva megcsapott. Egy idegen család várt: au-pairnek készültem, mert gondoltam majd jól jön a tapasztalat, mikor egyszer pszichológus leszek. De alig értettem meg őket. Mindenki úgy beszélt, mint az angolóra kazettáin lejátszott szöveg, amire általában csak legyintett a tanár: ez brittangol, nem baj, ha nem értjük, ez nekünk még túl nehéz. A családban nem igazán találtam a helyemet (retrospektíve klsszikus “diszfunkcionális családszerkezettel” bírtak, én meg túlvállaltam magam, de ebbe most ne menjünk bele). Ne szépítsük a dolgot: karácsonyra kirúgtak. Ezért aztán elmentem egy idősek otthonába dolgozni, az angol vidék kellős közepén, mert hát az is milyen jó tapasztalat lesz majd a pszichológusi hivatásomhoz. Lelkesen beszélgettem minden idős nénivel és bácsival, vigyáztam a lelkükre: tudtam, hogy egy napon pszichológus leszek.

            Aztán még egy év sikertelen felvételi (ez már “csak” azon múlt, hogy nem volt kitűnő az érettségi bizonyítványom, és csak egy felsőfokú nyelvizsgám volt). Megtanulok hát franciául, határoztam el, ha ezen múlik, hogy bekerüljek pszichológia szakra az ELTÉre. Hat hónap kellett a felsőfokhoz. Aztán megint nem sikerült a felvételi. A Pázmányon landoltam, innen vettek fel – végre valahára – egy évvel később az ELTE pszichológia szakára.

            Na most össze lehet számolni, hogy hányszor kapaszkodtam a pszichológiába. Ez adott erőt, ez tartotta benne a lelket a repülőn, az idegen országokban és segített helytállni a munkában szinte még tiniként. Ki gondolta, hogy a 33. születésnapomon egy pszichológusi diplomával a kezemben már mindent művelek, csak pszichológiát nem?

            Egész életemben öregebbnek éreztem magam a koromnál, és úgy éreztem, hogy a születésnapjaim egyre közelebb hozzák azt a kort, ami igazán nekem való, ami igazán én vagyok. Számtalan helyen jártam, ezer kaland és élmény van mögöttem, 4 nyelvet beszélek, ötórás kelésekkel és végigdolgozott egyetemi évekkel 27 éves koromra összehoztam egy lakást szeretett belvárosomban, és most Humboldt ösztöndíjasként tartom meg (holnapután) a 25. konferencia előadásomat. Sokaknak, de még a saját közvetlen környezetemnek sincs talán ennyi élménye egyetlen emberélet során.

Most már szeretnék megállapodni, megnyugodni, letelepedni Dávid mellett. Ezért jöttünk Berlinbe tavaly, hogy közösen letelepedjünk. És épp talán emiatt életem legnehezebb évén vagyok túl. Minden új: a lakás, az emberek, a házasság intézménye, és nulla szakmai sikerélmény. Néha iszonyúan tud hiányozni Budapest, noés leginkább a barátnőim, a felépített barátságok, ezer élményt hordozó kis utcasarkok, és a magyar paradicsom íze. Sokszor haragszom emiatt Berlinre. Az ELTÉn “voltam valaki”, de itt nem ismernek, újra bizonyítanom kéne. Néhány hete éreztem először, hogy öregszem: már nem küzdök azért, hogy “valaki legyek”. Tudom amit tudok, a többi meg majd lesz valahogy. Naugye, hogy öregszem? 

Irvine Yalom, az egzisztencialista pszichológia atyja mondta, hogy a boldogsághoz meg kell tanulni elengedni, meggyászolni a nemválasztott alternatívákat. Sokáig bántam, hogy nem volt elég erőm annak idején matekszakra menni, amit mindigis szerettem, és amiben mindig is nagyon jó voltam. Vagy hogy miért választottam a könnyebbik utat, mentem volna az iparba dolgozni itt Berlinben, nem kellett volna belekezdeni a Humboldt ösztöndíjba. És miért is váltottam kutatási témát? Nem szabad. Akkor és ott, azokban az élethelyzetekben a lehető legjobb döntéseket hoztam. Ez a 33. születésnapom nagy felismerése: el kell engednem a nem választott lehetőségeket. Jeee.

Továbbá fogadom, hogy ősszel és télen most már igazán megtanulom ezt a hülye német nyelvet, tavasszal pedig végre új munka után nézek. Elég volt az önsajnálatból. Ez lesz az én krisztusi évem. Szóval a 34. szülinapomon kérdezzétek meg, hogy milyen az új munkahely – auf Deutsch!

És most lehet utólag gratulálni a születésnapomhoz. Galád módon nem tettem közzé facebook-on idén (se), ami miatt legfeljebb 364 napos késéssel fogadom a gratulációkat. Előre is köszönöm.

Történt ugyanis, hogy Eszter nem csak szép, hanem okos is, és ezt nem csak én tudom, hanem az az ösztöndíj bizottság is, akik egyenest Ulmba repítették egy DAAD kapcsán. Adta magát tehát a lehetőség, hogy ha már Eszter az országban jár, meglátogassa Berlint is, és itt eltöltsön egy kellemes, és szórakoztató hétvégét. 

Történetünk pénteken délben kezdődik, amikoris egy kellemes reggelit elfogyasztva beültük egy Berlinálé versenyfilmre. Ez a műfaj (mármint a Berlinálé) úgy működik, hogy van kb. 7000 film, kb. 15 kategóriába szedve, amit igen komoly szervezéssel kb. 1 hétig játszanak a berlini mozik, színházak, performasz termek. Ebből a 7000-ből választ az egyszeri filmre vágyó ember. Lehet persze "absztrakt" alapján tájékozódni a tartalmakat illetően, de ahhoz azért nagyon megszállottnak kell lenni, hogy az ember átnyálazza az összes opciót. Ráböktem tehát az első jónak hangzó filmre, erre ültünk be a fesztivál 2. legnagyobb helyszínén. Ez volt a Touch me not.  Itt készült az első szelfink, jeeee. 

A hely egyébként színházteremként funkcionál, és a kép elkészültekor még kicsit korán volt (a székek kb. 90%-a megtelt a film kezdetére, amiket helyjegyek nélkül, aki kapja-marja alapon osztottak szét).  

Emögül a függöny mögött bukkant elő a vászon: 

A film nekem közepesen tetszett, Eszternek ennél talán jobban (bár ő is hozzátette, hogy előbb enne reszteltmájat, amit nem szeret, minthogy még egyszer megnézze). A film fókusza az intimitás volt, amihez nyilván kapcsolódott a szexualitás is. Félig művészfilm, félig dokumentumfilm volt. A főszereplő saját lelkében bejárt útján keresztül nyertünk betekintést transszexuálisba, és testi fogyatékkal élők szexualitásába (bár főleg intimitásába). Szerintem 2 óra nagyon hosszú volt, ahhoz képest unalmas volt a film, és túl nagy hansúly esett a szavakra a vizualitás helyett. Mások nem ezt gondolták.

Történetesen ez a film nyerte ugyanis a Berlinálét 1 nappal később. 

Pózolj macival!

Délután még bevásároltunk, behamburgereztünk, és este jót csacsogtunk a szomszéd hotel jazztől visszhangzó, ürességtől kongó bárjában. 

Másnap, szombaton, ismét a mozi felé vettük az irányt. Ezúttal az Aga c. filmet néztük meg. Ez a film mindkettőnknek jobban tetszett, mint az előző napi, engem pedig kimondottan nagyon megfogott. Két idősödő eszkimó a főszereplő, és Szibériában játszódik. Elképesztően szép volt a képi világ, rengeteg szimbolika, szépen ábrázolt érzések. Csak ajánlani tudom a filmet. 

Ezúttal egy kisebb színházban voltunk. 

Utána elmentünk a bolhapiacra, ahol a porcelánelefánt volt a leghasznosabb tárgy. Majdnem elcsábultunk egy fémsárkányra, de a rozoga hintaszéken himbálózó állati szőrmegyűjtemény is egészen szürreális látványt nyújtott. 

Majd a piac közelében lévő Rock Caféban ebédeltünk. Megtaláltuk a tökéletes menüt is: Rómeó és Júlia reggeli szerelmeseknek. 

Úgyhogy ezt kértük. És nem is csalódtunk. 

Közben lelkesen mutogattam Eszternek egy minap látott Mac reklámot, amin két nő csókolózik. Itt Berlinben tényleg nem akadnak fenn az ilyesmin, és a pincér még akkor sem dobott ki minket, sőt nem is kezdett nyálcsorgatni ránk, mikor sikerült pont az orra előtt megmutatnom Eszternek a reklámot. Miközben proseccot szürcsölünk a szerelmesek reggelije felett. Na. 

Különben itt van a gyöngyszem: 

(és mindezt egy arcfényért...)

Másnap egy fény-hang kiállításra mentünk, amit 2 napja javasolt egy kollégám, hogy must-see. Igaza volt. Az alkotók kissé apokaliptikus zenére komponáltak 90 fényforrás és számos tükör segítségével fényjátékot, méghozzá egy régi gyárépületben. 

Közelebb menve engem teljesen elvarázsoltak az ufószerűen mozgó fények. Néha a közönség sorait is pásztázták a fénynyalábok, amitől teljesen olyan érzésem támadt, mintha bevonódnék az előadásba. Nekem nagyon tetszett. Utána az erre a célra kihelyezett kisszínpad-szerű emelvényeken nyúltunk el, hesszeltünk, és élveztük a fényt és a zenét. Jó volt. 

Dávid - aki erre a programra velünk tartott - a kiállítás egyéb részeit jobban élvezte azért. 

Elfelejtettem megemlíteni, hogy a minap Eszternek még arra is volt energiája, hogy elmenjen futni. Mondjuk akkor még szinte trópusi hőség volt, kb. -2 fok napközben (azóta már -18 fokot várunk pl. ma éjszakára). Csodaszép képeket fényképezett, például ezt: 

És nagyon kedvesen megjegyezte, hogy valaki lenyúlta a mi esküvői dekorációnkat, amit ő lefotózott: 

Szóval kiszórakoztuk magunkat a hétvégén!

- Jól, köszi. 

- Hékás, ennél azért bővebben kéne, mert mostanság igencsak eltűntetek. 

- Hát igen. Az a helyzet, hogy nem történik velünk olyan sok minden, ezért nem postolunk túl gyakran. 

- Akkor most unatkoztok? 

- Ezt hívják pihenésnek. Jóleső, semmittevő pihenésnek. 

- "Semmittevő". Na persze... 

- Jó hát ha nem számítjuk, hogy Dávidnak épp fáj a dereka némi kezdődő (vagy már meglévő?) sérv miatt. A dolog még nyáron kezdődött. A nem csituló fájdalom, valamint a német orvosOK bénázásának következménye egy magán-MRI vizsgálat lett Magyarországon. A felvételeken látható, helyéről kimozdult porc pedig azonnali gyógytornáért kiáltott, amit persze Dávid csinál is szorgosan, naponta. Ez lassan, de biztosan talán helyreteszi a dolgot. Ebből kifolyólag viszont nem sok felé megyünk mostanság. De optimisták vagyunk a jövőt, illetve a tavaszi biciklizős-jóidőt illetően. 

Ez a hideg (ami itt Berlinben a héten -7 fokos éjszakai időt jelent, napközben pár kósza fokkal) engem arra késztetett, hogy újraindítsam az akváriumomat (namármost a meleg szobában), mert a költözéskor beállított vízparaméterek durva burjánzásra sarkallták az algáimat, és már tényleg mindent megpróbáltam bevetni ellenük, de ezek puccsal átvett hatalmukat. Nyugi, az új layout még szebb lesz (és főleg algamentes, de ha mégsem, akkor a következő fokozat ellenük a kalapács...). Egyelőre nem túl izgi a huszonhatmillió hardscape-layout-terv, amit édes-keserű munkával eddig összeraktam, de 1-2 hónap múlva mutatok róla képet. Ezen kívül persze eljárok sportolni, és időnként még táncolni is marad erőnk. Sőt, sorozatokat nézünk! És félévente egy film is a képernyő előtt tud tartani minket. 

A szociális életünk talán-talán beindul, köszönhetően a Humboldt alapítvány havonta önszerveződő Stammtisch nevű programjának, ahol igen okos és érdekes emberekkel szoktuk szembetalálni magunkat. Valamint több magyar ismerősünk is kezd idekint lenni, akikkel kisebb-nagyobb vacsora- és társasjátékpartikat élünk meg. Közben csinosítgatjuk a lakásunkat is: most leginkább a "finomdekorra" koncentrálva: képek, tükör, lámpák, és az új szerelmeim: a déli fekvésű hatalmas konyhaablakaink boldog-új lakói, a növények!

Említésre méltó még, hogy a szomszédaink többet szexelnek, mint amennyit mi étkezünk. Szinte mindig vagy a vacsoránkhoz, vagy a hétvégi ebédhez adják a háttérzajt. Az elején pironkodtunk, de mára már úgy megszoktuk, hogy ha meghallom, hogy szexelnek, rögtön éhes leszek. A házunk folyosóján pedig olyan fűszag dúl igencsak rendszeresen, hogy nem is kell költenünk drogra, elég kinyitni a bejárati ajtót. Vagy beszállni a liftbe, és egyszer fel-le menni a harmadik emeletre. További fejlemény, megjelent egy férfi a fitnessterem női öltözőjében, aki valószínűleg transzvesztita, de ránézésre nekem bizony férfi, szép izmokkal és tetkókkal. Ezzel a helyzettel (mármint levetkőzzek-e előtte) még küzdök (egyelőre nem). És ha már másság: tegnap az egyik student assistant-unk fekete rúzsban állított be dolgozni, amit ebédszünete megtetézett egy full spártai fémnek tűnő műanyag rostélyos fejvédővel, és hozzá illő köpennyel, pajzzsal és fakarddal, amit nem általlott magán tartani ebédkor sem. "Kölni a lány", mondták döbbenetemre, és most kezdődik a karneválszezon. Örüljünk, hogy egyáltalán bejött dolgozni. Na hát remek. 

Dávid továbbra is nagyjából szereti a munkahelyét, és főleg a munkatársait. Jól jön neki a szakmai fejlődési lehetőség, és az inspiráló kollégák, az idióta főnök nélkül (most egyáltalán bármilyen főnök nélkül, de állítólag ez átmeneti állapot). Én elvagyok az egyetemen, bár különsebb szakmai érintkezésem nincs senkivel, ami az ELTE után a csöbörből vödörbe esete lett. Ettől még emberileg jól kijövök a kollégákkal. Azért nem olyan vészes a perspektíva, és állítólag kapunk egy spanyol kollégát a nyárra (hmmm), aztán pedig egy afganisztáni férfi jön hozzánk doktorizni. 

Igazából pont azon gondolkodtunk, hogy mióta együtt vagyunk (majd' 4 éve) ez az első olyan időszakunk, mikor nyugalom van, és nem vagyunk agyonzsúfolva programokkal. Nincs esküvő, amit szervezni kell, nincs költözés, doboz-szekrény-bebakolás, vagy családi programokkal telepakolt hétvégék. Csak kettecskén vagyunk, és építgetjük a közös életünket. És ez most nagyon jól esik. 

No most, hogy kimentek a szobából a férfiak, megosztanám a házikrém receptet. Nagyon örülök, hogy ennyi embernek bevált amúgy, mert sokkal bőrbarátabb, környezetbarátabb, és személyre szabhatóbb, mint bármely minőségi bolti krém. Bár kétségtelen, hogy az időt (kb. 20-30 percet) időnként rá kell szánni az elkészítésére, de ezt is lehet élvezni. Na de lássuk. 

Az alaprecept 

- 1 rész "vaj": ez lehet sheavaj vagy kakaóvaj, csak finomítatlan legyen!

- 2 rész "olaj": lehet extra szűz (!) olivaolaj, mandulaolaj, kókuszolaj, vagy ami mostanság a kedvencem: avokádó olaj

- E-vitamin (kb. 10 csepp 1dl olajhoz)

- illóolajok (10 csepp/1dl erősebb, és 5 csepp/1dl a gyengébb illatért)

Az arányokat elég "ránézésre" belőni: nagyjából látod majd, hogy mekkora mennyiségre olvadt el a vaj, ehhez ránézésre belövöd a tálkában, hogy mennyi kell az olajból, hogy kétszer annyi legyen, mint a vajból keletkezett olaj. Elrontani nem nagyon lehet: ha kevesebb olajat teszel bele, akkor keményebb lesz, és tovább kell dörzsölni tenyéren, míg kenhető állagú lesz, de pl. én télre ezt az állagot jobban is szeretem. Ha az olaj "lódul meg", akkor meg puhább lesz a krém: nekem ez a nyári verzióm. Nyugodtan lehet kísérletezni. 

Télre még szoktam bele rakni méhviaszt. Ez bőrvédő, és szerintem jó a hideg okozta bőrkiszáradás ellen (az ajkak cserepességével meg csodákat tesz...). Annyiban módosítja a fenti arányokat, hogy 1 rész méhviaszhoz 1 rész vajat, és 3 rész olajat teszek. De a vaj el is hagyható (az arány marad 1:3). 

Elkészítés 

Egy lábosban vizet melegítünk, és fölé rakunk egy, a lábos pereménél nagyobb üvegtálat, amit csak a gőz ér, a víz nem. A méhviasszal kezdünk (téli verzió esetén): ezt rögtön lehet belerakni az üvegtálba, és alatta kis lángon melegítjük a vizet. Amikor elkezd megoldvadni, akkor levesszük a gázról, kevergetjük, és hagyjuk, hogy olvadjon. Mikor megáll az olvadás, akkor mehet vissza a tűz fölé, és kicsit tovább melegítjük alatta a vizet, majd mikor elkezd olvadni, akkor ismét levesszük, és kevergetjük. Addig csináljuk, míg teljesen el nem olvad. Ez ezért kell, mert túl magas hőfokon a hasznos anyagok elbomolhatnak belőle, ezért pont azon a hőfokon kell tartani, ahol már épp hogy olvad, de még nem ég. Mikor teljesen folyékony állagú lett, mehet bele a vaj. Ezt is hasonló technikával melegítjük-kevergetjük-levesszük a tűzről, mint a viaszt. A vajnak alacsonyabb lesz az olvadási pontja, mint a viasznak. Ha méhviaszt nem teszünk bele, akkor lehet rögtön a vajjal kezdeni a melegítést-kevergetést-tűzről levevést. Mikor már elkeveredett egymással a viasz és a vaj, vagy megolvadt a vaj, akkor mehet bele a kétszeres mennyiségű olaj. Ennek még alacsonyabb az olvadáspontja, szóval elég épp hogy picit rámelegíteni beleöntés után. Ha belenyúlsz, akkor a kezednek bírnia kell a meleget: ha éget, akkor túlmelegítetted. Amikor már teljesen homogén a keverék, olyan, mint a folyékony méz, na akkor van készen (kb. 2-3 perc melegítés lassú tűzön, kevergetés mellett). Ekkor levesszük a gázról, és hagyjuk picit hűlni (ezalatt pl. elő lehet készíteni az üvegcséket, ld. alább). Mikor "langyos-melegre" hűlt, akkor mehet bele az E-vitamin és az illóolajok. Elkeverjük. Majd lehet beletölteni a kis üvegekbe. Az üvegeket ezután rögtön a hűtőbe kell tenni, és csak felhasználás előtt kivenni onnan (így tovább eláll). A hidegen keményebb lesz, mint majd szobahőmérsékleten a fürdőszobában használat közben, ettől ne ijedjetek meg. 

Erre figyelj

A főzés során ne kerüljön bele baktérium, mert attól gyorsabban romlik. Pl. a másik főzőfelületen fröcsögő pörkölt, félrerakott kevergetőkanálon behordott szennyezés a konyhapultról, etc. Víz se nagyon kerüljön bele, mert az olaj kicsapja, és ettől olyan lesz, mintha izzadna a krém, bár ez még túlélhető. 

Az üvegek előkészítése

Alaposan ki kell mosni a tégelyeket és a tetejüket is mosogatószerrel, főleg ha már volt bennük krém, mert a baktériumtól megromolhat (illetve az avas krémmaradék sem tesz neki jót). Majd jó szárazra töröljük az üvegeket. Nekem leginkább az 50-100ml-es üvegecskék jöttek be, amit hobbiboltokban lehet kapni. Műanyagba nem töltenék, mert a forróság/melegség miatt szerintem kioldódhatnak a műanyagból nemkívánatos anyagok, de lehet, hogy ez csak az én parám.

Fém a krémben

Ugyebár a biohagyomány úgy tartja, hogy fémmel nem nyúlunk semmihez, mert minimum higanymérgezést kapsz a vaskanáltól. Namármost egyszer elmentem egy boszorkányképzőbe (nem, ne kérdezzétek), ahol azt mondták, hogy régen valóban így volt, mert az akkori fémek voltak annyira instabilak, hogy hő hatására ki tudott oldódni belőlük egy s más. A mai kanalaktól viszont semmi baja nem lesz az embernek, úgyhogy én bizony ezzel keverek. Azért a lábosban még nem mertem krémet főzni, mert az a kényszerképzetem, hogy a valaha főzött összes borsóleves-maradék szaga beleszáll a krémembe, de ha valaki kipróbálná, akkor légyszi számoljatok majd be az eredményről!

Eltarthatóság

Mivel ebben a krémben tartósítószer nincs (kivéve az E-vitamint, az állítólag valamennyit tartósít), kb. annyi idő alatt avasodik meg, mint az olivaolaj a konyhában napi szintű nyitogatás mellett. Magyarul 4-5 hónap. Ennyi idő alatt kell elhasználni az egyszer legyártott adagot. De kisebb adagokba porciózni, és egyesével kivenni a hűtőből nagyban megdobja az eltarthatóságot. 

Illóolajok

Állítólag bizonyos illatoktól az ember örökké fiatal marad, másoktól meg rózsaszín szárnyai nőnek, és szirén hangon tudja dúdolni a Nibelung-énekeket. Szerintem a lényeg, hogy az ember szeresse már azt az illatot, amit napi szinten magára ken. Azért nem árt, ha az olaj minél tisztább (és pl. mentes az alkoholtól). 

Felhasználás

A bolti krémektől eltérően ebből először a tenyérre kell tenni, és a két kezet összedörzsölni (ettől felmelegszik), majd utána felvinni a kívánt bőrfelületre, hogy ne az orrod hegyén kelljen szétkenni a krémet. Nekem legalábbis ez vált be. Főleg arcon. És minél vékonyabb rétegben vigyétek fel!

Most akkor arcra, vagy testre szánjuk?

Őszintén? a bőr az bőr, ha az embernek a talpán van, az is bőr, meg a szeme alján lévő izé is bőr, akárki akármivel is próbálja eladni, hogy az arcbőr és a testbőr olyan, mint az ég és a föld. Szóval én bátran kenem mindenhová ugyanazt a krémet, és eddig még nem nőtt talpbőr a szemem alján. Sőt, még a hajvégeimre is teszek belőle időnként (vékonyan!), mert remek fegyver a töredezett hajvégek ellen. 

További szépségtippjeink rovatunk

Ugyanez a krém csodásan gyógyítja pl. a leégést. Tovább fokozható, ha először aloe-vera levelek nedvével kenjük be a leégett bőrfelületet, hagyjuk megszáradni, mert teszünk rá a fenti krémből. Kb. háromszorosára gyorsítja a gyógyulási folyamatot. 

Néhány olaj keserű, és ezért leginkább szerető nélküli szingliknek ajánlott, ha értitek mire gondolok. Tapasztalataim szerint pl. az argánolaj ilyen. Az oliva, mandula és az avokádó olaj kipróbáltan férfibarát (is). 

Szerintem elég naponta egyszer alkalmazni a krémet (én este, fürdés után), de ezt majd úgyis érzitek a bőrötökön. Felvitel előtt le szoktam mosni némi arclemosóval a bőrömet (a kedvencem a sima rózsavíz, ezt sem kell túlbonyolítani). 

A "milyen vaj" és "milyen olaj" kérdést szintén rátok bíznám. Kinek mi jön be, szerintem hatalmas különbségek nincsenek. Inkább a minőségnek, tisztaságnak, bio-ságnak van hatása. 

Azért pár hónap használat után nekem picit mintha túlságosan rárakódna a bőrömre, amit jól esik dörzsiszivaccsal ledörzsölni időnként. Archámlasztásra szerintem a legjobb a bekásásodott mézet finoman bedörzsölni némi bevizezett szivaccsal az arcbőrbe, majd 10-15 percet rajtahagyni az arcon lemosás előtt (és kibírni, nehogy az ember lánya méteresre növesztett nyelvvel szépen lenyalogassa a pakolást). Bármely méz bekásásodik amúgy a hűtőben, ha épp nem lenne otthon. Hasonló célokra lehet felhasználni a durva só + olivaolaj keveréket is.

Ha nincs túltolva az illat, akkor ügyes női marketinggel férfiaknak is eladható a krém (kiszáradt kéz, leégés, etc. esetére). Nagy ritkán.

Az egyes egyéni bőrproblémákra fellelhető csodaszereket is bele lehet főzni a krémbe. Pl. ekcémára magnézium-szulfátot, körömvirág-kivonatot, etc. Főleg az olaj- és zsíralapú termékeket, de mindig vigyázni kell, hogy ne legyen magas a főzési hőfok, nehogy megégjenek.

Ha vizes dolgot akartok belekeverni (pl. erős kamillafőzetet gyulladás esetére, vagy ezüstkolloidot, ami antibakteriális hatású), akkor kell bele emulgelálószer, hogy a víz és az olaj keveredjen egymással. Ezt én még nem próbáltam, de állítólag nem bonyolult. 

Mivel a fenti dolgok mind természetesek, ezért babák bőrápolására is kifejezetten alkalmasak, kedves várandós és kisbabás barátnőim ;) Ilyenkor talán érdemes picit hígabbra főzni a krémet (több olajat beletenni), hogy könnyebb legyen elkenni a baba bőrén. 

Idő hiányában (és/vagy lustaság esetére) a legjobb az avokádóvaj. Önmagában, előkészítés és minden egyéb nélkül. Ahogy megveszed. 

Apropó, beszerzés

Én régen a Mediline-ba jártam, ami tőlünk gyalogtávra volt, és ami ott nem kapható, az sehol sem. De a fenti dolgokat már a legtöbb bioboltban lehet kapni, múltkor pl. az Europeum (Blaha) aljában lévő bioboltban vásároltam be, ahol még avokádóvaj is volt. De a Lehel piacon lévő kisbolt is megtette (a Westendhez közeli végében, a kolbászosok után, a tejes és a magvas volt között lévő, asszem nem "biobolt", de valami zöldbolt cimkét viselő üzletecskéről van szó). 

Na hát hajrá, lehet kísérletezni, aztán várom az élménybeszámolókat!!! :)

Ami Portugáliában van. Tizenhét fokot vártunk amúgy december közepére, mikor foglaltuk a repjegyet (évtizedekkel ezelőtt), és 5 fok és eső lett belőle, mire odaértünk. Azért jó volt. Sokat sétáltunk, jókat ettünk, és álmodoztunk arról, hogy hej, be szépek is lennének az 500 éves csempék és még öregebb falak, ha csak úgy néha, úgy véletlenül, amúgy mutatóba' rájuk sütne a nap. De nem. 

Az van, hogy rendes beszámolót most nincs erőm írni (rámtörtakarácsonyilustaság), de aki kéri, annak szívesen elküldöm a helyszínen írt részletesebb utazónaplónkat. A többieknek meg maradnak a képek.

Annyit azért hozzáfűznék, hogy a 2. napon Port of Leixões-ben jártunk, Porto északi részénél, ami egy nagyon menő tengerjáró hajó kikötő, és tengerbiológiai kutatóállomás (de tényleg, építészetileg egyszerűen csodás). Tök véletlenül tévedtünk arra, és vettünk részt a véletlenül 3 perc múlva induló angol idegenvezetésen mint két szem turista (aznapra). A kikötő mellett volt a strand, ahol a képek készültek. Nagyon fújt a szél. Nagyon. (lásd Dávid haját a szelfin...). Have fun!

Egyetek helyettünk szaloncukrot légyszi, mert a németeknek nem futotta szaloncukrokra a boltokban idén (se). Köszike. 

- Aélaaéfsa aélk er? - szegezi nekem a kérdést, majd hosszan néz a szemembe. Választ vár. Közben eltelik pontosan hárommillió fényévnyi idő. Hosszú szőke haja félig feltupírozva, kicsit már látszik a lenövés, ami persze csak egy árnyalattal sötétebb, mint a szőkített haja. Hiába, német, a szőkeség a génjéig hatol. 

- Aaéldsjdsaélkj  aélkjaafdséj fa ahj, oder? - kérdezi újra. Olló is van amúgy a kezében, amivel vészjóslóan közel jár már a fejemhez. Szerintem kissé frusztrált, mert az előbb kifésülte vizesen a hajamat, mégpedig 5 perccel azután, hogy elkövette a végzetes hibát a hajmosónál: nem rakott a hajamra balzsamot. Ilyenkor könnyebb lenne rábeszélni egy ötévest a fogmosásra, mint bármely két hajszálamat egymással párhuzamossá tenni. Én már 32 éve együtt élek a jelenséggel (az előző fodrászom 9 évig élt vele), de az egészségtől kicsattanó német hajkoronákon edzett fodrász erősen lavírozik a türelmének határán. Hogy így száraz a hajam, meg úgy kéne ápolnom. Erősen bólogatok. Lapítok. 

Közben jár az agyam, hogy az adott kontextusban vajon mit jelenthet az az "aéjaélaf". Túlvagyunk már a "mennyit vágjak" kérdésen ("vier oder fünf centimeter bitte"), szóval legfeljebb a vágási stílusra kérdezhet rá. "Rétegesen, fokozatos átmenetekkel, az alján megtépve, a frufrumból pedig kevesebbet vágjon, mint az aljából, mert mikor nem nem láttam ki alóla, nekiestem otthon titokban és levágtam belőle pontosan 2 cm-t". Aha, akkor ezt most fordítsuk le németre. Kiver a víz, sűllyedek a székemben, elfog a pánik. Már látom magamat, ahogy egy aprócska Missverständnis miatt féloldalasra vágott hajjal, felnyírt hajvégekkel, és hiperrövid frufruval állítok haza, Dávid röhög, én meg hónapokat várhatok, mire újra emberek közé merek menni. 

Önkéntelenül veszem elő az ujjamat, gondosan kiemelek egy tincset a felső hajrétegből (közben odavész három hajszálam a kóc miatt, dehát nincs megnyert csata véráldozat nélkül). Egyik kezemmel peckesen tartom a tincs végét, a másik kezemmel pedig ollót szimulálok, és mutatom, hogy ebből a 4 helyett akár 8 cm-től is megszabadulnék. 9 évesnek érzem magam, újra fodrászost játszunk. 

"Aéjafdsélkj. Oké". Nyelek egyet. Ez vajon azt jelenti, hogy most megszabadít 8 cm hajtól? Vagy inkább úgy értette, hogy szabadkezet kap, és mindjárt előveszi a nullásgépet?

A pánikból tehetetlenség, a tehetetlenségből belenyugvás, majd rögvest a jól bevált racionalizáció lesz úrrá rajtam. Úgyis évek óta hordom ezt a frizurát, tulajdonképpen jöhet valami új. Jézuskát meg pont nem érdekli, ha csálé frizurával díszítem neki a fát. És még az is előfordulhat, hogy jól áll nekem a punkba hajló féloldalasan kopaszra nyírt hipszterhaj, úgyis olyan szabályos fejem van. Kiszalad a száján még vagy egy tucat "trocken", azaz "száraz" szó, gondolom ő így anyázik a kócos frizurák láttán, legalábbis a vendég jelenlétében. Én pedig belenyugszom, hogy a fél hajamat otthagyom ma délután a hajkeféjén, mert ő meg így küzd meg a frusztrációjával.

Az olló csattog, a szám kiszárad, morzsolgatom a rámadott köpeny szélét. A kommunikációt igyekszünk az abszolút szükségesség szintjére szorítani. Még kedvesen elmagyarázza, hogy a frufrumat összehangolja a többi hajammal (úgyiskopaszleszek), mire én bőszen bólogatok, mert ahhoz még németül is nagyon értek. 

Sitysutty végez, szárít, fizetek, elsomfordálok, rohanok haza. Dávid még nem vált el tőlem, a többi meg mit számít. 

Az első, kezdeti impressziók után hangot adnék néhány egyéb, többhónapos megfigyelésemből származó berlini tapasztalatomnak. 

Szélviharok

Az egyik, számomra legérdekesebb történés az időjárás. Konkrétabban a szélviharok. Néha egészen elképesztő sebességgel tud dúlni a szél, ami innen a harmadik emeleti panorámás konyhánkból egészen ijesztő tud lenni. Hivatalosan eddig két nagyobb szélviharon vagyunk túl, és mindkettőben haltak meg emberek elsősorban kidőlő fák miatt. Ilyenkor többnyire a berlini tömegközlekedés is leáll, legalább részben. Valamint fura égi jelenségek veszik kezdetüket, mint például ez a viharfelhő, amit a lemenő napban fényképeztem, így egészen különleges fényt kapott. Az ég világon semmi photoshop vagy filter nincs rajta. 

Az utca élete

 Az egyik legszórakoztatóbb jelenség Berlinben az utca népe. Ezért aztán vétek az okostelefonba bújni egy-egy HÉV-ezés alkalmával, mert igen mulatságos dolgokról maradhat le az egyszeri ember lánya. A múltkor pl. velem szemben ült egy férfi világoszöld hajjal és zöld nadrágban. Annyira jól állt neki, hogy csak na. Egy másik alkalommal pedig kádat szállítottak biciklin és HÉV-en. De viszonylag gyakran találkozni transzvesztitákkal is - mint pl. az férfitestalkatú, nőitáskás, férficipős, nőiruhás, androgünhangú ember, akit mamának szólított két kisgyerek a villamoson, és csak innen derült ki a nemi kategória. Bevallom, a gender fluiditást még szoknom kell, és nem bírom megállni, hogy (lopva) töviről hegyire végigvizslassam az embereket, és beletuszkoljam őket a két kategória közül az egyikbe. 

A másik feature, ami az utcához, és főleg a tömegközlekedéshez tartozik, azok a kéregetők. Egy otthon-centrum útvonalon átlagosan kettővel szoktam találkozni - általában egy ember a HÉV-en, és egy a peronon szólít meg. Van, aki elmeséli élete történetét, mielőtt kér (főként a tömegközlekedési eszközön élő stratégia), van, aki zenével próbálkozik (ez főleg a megállókban, aluljárókban gyakori, és néha igen kellemes élményt visz a hétköznapi rohanásba), és van, aki hipszter módon próbálkozik pl. azzal, hogy kitesz 7 db műanyag poharat felcimkézve, és az illető adakozó eldöntheti, hogy sörre, kutyaeledelre, vagy épp drogokra adja az aprót. Amit amúgy elég készségesen adnak is a berliniek. Egy "sima" kéregető, mikor végigmegy a peronon és némi szomorú tekintettel kísért kinyújtott markát mutogatja a várakozóknak, átlag minden 3. embertől kap némi aprót. Ha ez csak 50 cent is, akkor is durván jó órabérrel dolgozik. Nem sajnálom tőle, vagy ilyesmi, csak mindig elcsodálkozom. Viszont nagyon ritkán találkozom kétszer ugyanazzal a kéregetővel, úgyhogy valósznűleg tudatos territoriális diverzitásról van szó. 

Kisebbségek 

Apropó utcakép. Az itteni "Nyócker", azaz Neukölln igen érdekes környék, ahol egész komoly ún. "párhuzamos társadalmak" léteznek. Ezek olyan társadalmak, ahol az emberek habár Berlinben élnek, nem beszélnek németül, és minimális az érintkezés a többségi társadalommal. Megvan a saját nyelvük, boltjaik, barátaik, normarendszerük. A két fő kisebbség a törökök, és a muszlimok. Előbbiről azt kell tudni, hogy ők azok a munkások (és leszármazottaik), akiket a 2. vh után telepítettek Németországba, hogy a helyreállításban segédkezzenek, és aztán valahogy ittragadtak. Viszont a fejükben létező "anyakultúra" megragadt az '50-es években, és ez az az identitás, amihez ők foggal-körömmel ragaszkodnak, vagyis nagyon konzervatív, és sokszor nyugatellenes nézeteket vallanak (hiszen 60 évvel ezelőtt Törökország még jóval konzervatívabb volt, mint manapság). Ezért történt pl. az, hogy Erdogan támogatottsága a német kisebbségek körében volt az egyik legmagasabb a török választásokon, hiszen Erdogan az az ember, aki pontosan ezeket az idejétmúlt török konzervatív nézeteket vallja. Kb. 2009-re látta be a hatalom, hogy ez nem mehet így tovább, és ennek hatására indították el az integrációs programokat, melynek keretein belül a kultúráról, adminről, nyelvről oktatják az embereket, főleg a saját jövedelemmel nem rendelkező feleségeket és férjeket azt remélve, hogy így jobban be tudnak majd illeszkedni a német kultúrába. A másik nagyobb kisebbség a muszlimok, akik még mindig lelkesen viselik a fejkendőjüket, és a talpig érő sötét ruhákat a legnagyobb melegben is (rossz volt nézni nyáron...). Őszintén szólva még őket sem igazán szoktam meg, de ha valami folytán beszélgetésbe keveredünk, akkor általában kiderül, hogy a ruha ellenére ők nagyonis integrálódtak. 

A nadrághossz

Apropó ruha. Onnan ismerszik meg - már messziről - a német, és főleg a német nő, hogy 5-10 cm-rel rövidebb a nadrága, mint kellene. Mármint boka- illetve zoknivillantásról beszélek. És egyszerűen nem bírom megszokni. Lassan már nulla fok alatt tart a hőmérséklet, és rossz nézni, hogy az összes bokaizületüket egyetlen vicces zokni fedi. Arról a kellemetlenségről nem is beszélve, hogy konkrétan nem találok magamnak nadrágot a boltokban, mert az összes rövid. Hál'istennek az online boltokban lehet rendelni (külön kérésre...) hosszabb nadrágot, de akkor is szívfacsaró, mikor a legszebb nadrágokról derül ki, hogy rövid. És ez alól nincs kivétel: a németek kinőtt nadrágokat hordanak. 

A WC díj

Számomra igen bosszantó dolog errefelé, hogy MINDENHOL perkálni kell 50 centet a WC használatért. Akkor is, ha amúgy van belépődíj (pl. egy salsabuliban), és akkor is, ha a semmi közepén áll egy budiszerű izé. Ki van téve egy diszkrét kisasztal, rajta egy tálacskával és egy papírkával, hogy a tisztaság érdekében legyél szíves lecsengetni a díjat. Azokon a helyeken, amik magánkézben vannak, még csak-csak megértem, hogy a takarítást finanszírozni kell valahogy, de egy szórakozóhelyen?! Vagy plázában?! Múzeumban?! Külön bosszantó, hogy nyilván arra terveznek egy nyáriruhát, vagy egy buliban hordott passzentos miniszoknyát, hogy 50 centeket rejtsek el bennük... 

Dohányzás

Ahhoz képest, hogy a németek mennyire egészségtudatosak, bizony fittyet hánynak a dohányzás okozta egészségtelenségekre. Az utcán még hagyján, de itt a szórakozóhelyek többségén, zárt helyen is megengedett a dohányzás. Állítólag a hely presztízsét is jelzi: menőbb helyeken azért nem engedik, hogy rágyújtsanak a vendégek. A cigit persze leginkább maguknak sodorják, és nem a gyári kiszerelést veszik, mert a sprúrság mégiscsak német (is). 

A fű

Minden híresztelés ellenére a német fűfogyasztás legális, legalábbis bizonyos mennyiség alatt (tegnap este azt hallottuk, hogy 15g lehet nálad büntetés nélkül, de ez azért irreálisan soknak tűnik). Viszont ha olyan helyen végzed, ahol másokra rossz hatással lehet (pl. játszótéren), akkor büntethető a tevékenység. A terjesztés viszont természetesen továbbra is illegális. Dávid a napokban hallott egy teóriát, miszerint az új Jamaica koalíció esélyes, hogy  jövőben teljes mértékben legalizálni fogja a fűfogyasztást, és a terjesztést is (nyilván ésszerű határok között). 

Posta 

Németország eléggé rá van állva az internetes kereskedésre. Ezt én rendkívül örvendetesnek és kényelmes módszernek tartom az anyagi javak beszerzése végett. Egy gond van csak vele: a postaszolgáltatás. Itt ugyanis teljesen megszokott dolog, hogy beadják a szomszédnak a csomagodat ha otthon vagy, ha nem. Nemegyszer előfordult már ugyanis, hogy itthonról dolgoztam, a postás viszont csengetés nélkül, inkább egy szomszédnak adta a mikrónkat. De olyanról is hallottam már, hogy komplett terasz-ülőgarnitúrákat hagytak a 2 emelettel lejjebb tartózkodó szomszéd ajtaja előtt (!). Persze lehet Packstation-ra rendelni (alias PostaPont), sőt a közelünkben lévő kis vegyesboltban is átvehetjük a csomagot, de ez a lehetőség nem minden árucikknél adott, és a nagyobbakat tipikusan csak otthoni címre szállítják. Vagy munkahelyire: de a munkahelyre kért leveleim fele vagy felbontva, vagy sérülten, hiányosan érkezett meg eddig, szóval ezt az opciót kerülném. Posta szempontból Németországban dúl a Balkán.  

Késés

Najó, így a végére megerősítenék egy sztereotípiát: Németországban nem létezik olyan, hogy késés. Mármint kb. a legnagyobb bűnnek számít, ha az ember akár csak fél percet is késik. Munkahelyi értekezlet, vacsorameghívás, vagy a fitnessórák kezdete: mindenhol halál pontosan betartják az érkezés és kezdés időpontját. Egyetlen kivétel van: az akadémiai órák kezdete, mert azok mindig pontosan 15 perccel a kiírt időpont után kezdődnek (ennek a kezdésnek van is valami beceneve). De a lényeg ugyanaz. Ha késel, akkor inkább kövess el harakirit, de ne is gondolj már arra, hogy bejössz. Ezt a némettanárom szerényen azzal konstatálta, hogy a németeknek fontos az idejük. 

Apropó némettanár, aki a hiper-ultra-modern érintős tábla (a képen nem látható) mellett képes írásvetítőn kivetíteni az új nyelvtani anyagot. Süß!

Nem terveztem belefolyni, és hogy a változatosság kedvéért én is megmondjam a tutit. De az a helyzet, hogy ha már az élet úgy hozta, hogy egy alapvetően férfidominált szakmában dolgozom, akkor ha van olyan téma, ami mellett nem tudok csak úgy elmenni, az pont a szexuális zaklatás. 

Rögtön elmondanám, hogy hál'istennek komolyabb bajom nem történt. Nem paskolták meg a profok a popsimat vizsgákon, és nem volt szükségem rá, hogy "extra szolgáltatást" nyújtsak egy-egy kézirat vagy pályázat benyújtásakor. De ez nem azt jelenti, hogy hallgató koromban ne tudtuk volna baromira pontosan, hogy melyik prof hajlamos jobb jegyet adni egy rövidebb szoknya láttán, vagy hogy melyik hogyan szedi fel a hallgatólányokat. Ezek a pletykák elég gyorsan terjedtek, és bátran merem állítani, hogy jócskán volt valóságalapjuk, hiszen irtóra kellett tudni, hogy az ember - céltól függően - hogyan öltözzön fel a vizsgára. És annak idején senki nem mondta nekem, hogy ez nem oké. Éreztük, hogy nem így kellene lennie, de senki nem MONDTA KI, hogy ez helytelen. És pontosan ezt teszi ez a kampány: kimondja, hogy efféle egyoldalú szexuális "vibe"-nak munkahelyzetben helye nincs. Vagy mikor ifjú tini koromban a fiú közölte velem, hogy ha "bentmarad", az egészségtelen, ezért valahogy "ki kell jönnie". Bárcsak lett volna annak idején egy kampány, ami (1) nyilvánvalóvá teszi, hogy a lány jelenlétében, akarata ellenére történő "kijövés" szexuális zaklatás, és (2) az a fura rosszérzés, ami bennem volt utána, az jogos volt részemről... Na hát pont ezt teszi most a #metoo. 

Hál'istennek az esetek 95%-ában egy férfi - szakmai körökből - való közeledése kedves és ártalmatlan, ami inkább jólesik, mint zavarna. Az évek során pedig megtanultam hasonló kedvességgel nemet mondani (amiben nyilván segít némi pszichológiai tudás is). De volt már, hogy egy szintén kedves bókokkal indító kutatóbácsi a finom visszautasítás ellenére egyenest közölte velem, hogy szívesen meghív az USÁba, hogy dolgozzunk együtt. "Többek között". Tette hozzá olyan hangsúllyal, hogy azt hittem, tökön rúgom. Ugyanerről a bácsiról később egészen elképesztő történetek derültek ki, és olyan lánnyal is beszélgettem, akivel nem is állt meg egy meghívásnál, a hölgy minden megdöbbenése és tiltakozása ellenére. És az is előfordult, hogy nagy kiégésem és váltási vágyam közepette csak azért nem mentem dolgozni egy (amúgy jónak ígérkező) tanszékre, mert volt ott olyan ember, aki nem bírt leállni a nyomulással. Vagy a Humboldtos "kolléga", aki részegségében szelektív süketséget kapott a visszautasításra... Ilyen helyzetekben persze lehet nemet mondani, csak az a baj, hogy ezek az emberek általában pont azok az emberek, akiket ha egyszer visszautasít az ember, akkor kizárt dolog, hogy szemet hunynak a dolog felett, mikor például egy ösztöndíj elbírálásáról van szó. Ilyenkor gondolkodás nélkül visszaélnek a hatalmi pozíciójukkal, és elvágják az utamat. Mert sajnos sokszor a legnagyobb kutatók egyben a legnagyobb nárcisztikus balf@szok is. Ilyen emberek persze mindig is voltak és lesznek, de a #metoo és hasonló kampányok az egyik leghatásosabb fegyverek tudnak lenni annak érdekében, hogy ezek az emberek elgondolkodjanak, elkezdjenek félni a feljelentésektől, és legalább egy kicsivel kevesebb ilyen eset forduljon elő a jövőben. Mert naivitás azt hinni, hogy minden sértett leányzó megy majd panaszkodni dékán úrhoz, aki majd jól megdorgálja az adott bizottsági tagot, hogy hát nem amiatt vágta-e el azt a kedves doktorandusz leányzót a pályázaton, mert. Ráadásul az akadémiában az efféle esetek extra kínosak, és tényleg egy egész pályára kihatással vannak, mert annyira kicsi az ország és a szakma, hogy nem igazán lehet máshová menekülni, ahogy pl. az akadémián kívüli világban - végső esetben - egy cégváltás megoldaná a dolgot. Nálunk hiába vált az ember egyetemet, legkésőbb a bírálói körökben biztosan kísérteni fogja a múltja, amiben ráadásul nemcsak hogy ártatlan, de még áldozat is volt. 

Dávid persze attól tart, hogy ezentúl a legenyhébb rámenősség is zaklatás kategóriájába fog esni férfi részről, ami majd az udvarlások rovására megy. Na hát ez az, amiben szerintem hatalmas tévedés van. Van határ aközött, hogy finoman hozzáérünk a hölgy kezéhez, hátha megadja a telefonszámát, és hogy rányomulunk vizsgahelyzetben a hallgatóra, akinek még az sem opció, hogy nem megy be vizsgázni a kettesbenmaradás elkerülése végett. És pont ezt a határt tisztázza most meg a kampány, és ér el olyanokhoz a zaklatótól az áldozatig és a potenciális áldozatokhoz, akiknek igenis szükségük van arra, hogy ki legyen mondva, meddig tart a jóízlés, és honnan kezdődik a zaklatás. A zaklatás, ami nem csak megerőszakolást jelent, hanem annál sokkal előbb kezdődik. 

Hajrá.