Hát igazság szerint már másodjára. Első alkalommal egy vasárnap este voltunk, még a megérkezésünk után nem sokkal. Maga a hely kb. 60 nm volt, és inkább gyakorlóteremre hasonlított, mint bulihelyszínre. Este 9 körül értünk le, és ekkor már javában ment a buli, kb. 15 pár volt. Középhaladó és haladó táncosok voltak, a nemi arányok - nagy örömömre, mert ettől pánikoltam - kiegyenlítettek voltak. Német módra azonban nagyon vigyáznak a csendre, és így a hangos zene mellett hajszálnyira sem lehettek nyitva az ablakok, ami nem olyan kellemes, ha egyszerre 30 radiátor fűt embertest izzad. Ez bizony semmilyen érzékszerv szempontjából nem előnyös. Engem ketten kértek csak fel, és közepes táncok voltak (pedig nem voltak rosszak a fiúk, de oxigén nélkül azért nehéz ez a műfaj), Dávid pedig egyetlen lányt vitt táncba, de állítólag nem volt olyan jó neki (mármint Dávidnak, a csaj kit érdekel). Azért láttunk 1-2 igazán jó táncost, őket öröm volt nézni mozgás közben. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy egy kicsit félszegen nézelődtünk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy az az igen jó mozgású leányzó van-e már 18, és az olyan izé érzés, ha egy kiskorút bámul az ember... 

Tegnap, azaz csütörtökön ismét bulira adtuk a fejünket - itt ez a "heti nagy buli" a mambótáncosoknak (itt ugyanis ez a terminológia dívik, hogy véletlenül se keveredjen a kubai salsával a vonalas műfaj "salsa" megnevezése). Ismét lementünk 9-re, de szinte üres volt a táncparkett. A hely viszont roppant kellemes volt. Egy street food marketből éjszakai szórakozóhellyé avanzsált épület egyik részlegében találtuk meg, amiről simán elhittem volna, hogy sok-sok éve, mikor még csak sima piac volt, ezen téglák között osztogatták az örömeiket a megfáradt hajósoknak a berlini pillangók. 

(bocs a gagyi képért). 

A parketten kb. 10 pár lézengett, mikor odaértünk, és mind kezdőknek tűntek, ami kicsit lelombozott minket. Mi azért már az elején jót táncoltunk Dáviddal, ami megadta az alaphangulatunkat, és ezt hál'istennek még többször sikerült ismételni az est folyamán. Úgy fél 11 magasságában kezdett aztán beindulni az élet. Rendre megjelentek a vasárnap látott táncosok, akik azért a haladóbb hangulatot varázsoltak a parkettre. Megjelent a mexikói fiú is, akivel a múltkor kicsit már összebarátkoztunk, és széles mosollyal köszöntött minket. Ezúttal többet vittek engem is táncba, szinte alig ültem, mert folyton felkértek (aminek lehet némi köze ahhoz, hogy a legcsajosabb szerkómat vettem fel, mert idegen helyen ugyebár nem árt a marketing...). És most kimondottan jókat táncoltam, ráadásul remek partnerekhez volt szerencsém. Olyan németesen vezettek: egyenesen, határozottan és biztonságkeltően. Amikor végleg kidőltünk Dáviddal (úgy fél 12 magasságában), már tele volt a parkett, ami kb. 60-70 embert jelentett. És ez csak a mambó rész létszáma, ugyanis a sensual és a kubai termekben még sok-sok ember táncolt, akik időnként bekukkantottak (például sellő ruhában, amit csak Dávid látott, de azóta is emlegeti). 

Még az öltözködésről ejtenék néhány szót. Egyrészt ismét tartottam a sarokmagassági rekordot a magam 8.5 centis tűsarkával, mert a többség lapossarkúban, vagy néhány cm-es sarokkal tolta. Ez nekem meglepő, mert otthon bizony nem restek felvenni a lányok szebbnél szebb (és bőven 8.5 cm feletti) magassarkú cipellőket, és ez bizony a mozgásukra is igen jótékony hatással van. A másik, amit észrevettünk, hogy bizony errefelé nem divat a melltartó (najó ez túlzás, általában Dávid jegyzi meg, de van, hogy már az én ingerküszöbömet is eléri...). Volt például egy csaj, aki fekete cicanadrágot vett fel hózentrógerrel (!), és hozzá egy fehér rövidített hosszúságú felsőrészt (kilátszott a hasa), és mindezt melltartó nélkül sikerült abszolválnia. Ő éppenséggel még táncolni sem nagyon tudott. Felkérte Dávidot, aki erre olyat tett, amit szökőévben egyszer: visszautasította. Dávid elmélete a melltartónélküliség divatjáról egyébként pusztán annyi, hogy az itteni lányok a komfortot többre tartják, mint az esztétikumot. Ebbe most inkább ne menjünk bele.   

Találtunk lakást hosszútávra! TALÁLTUNK LAKÁST HOSSZÚTÁVRA!! Tegnap alá is írtuk a szerződést. Tényleg nagyon örülünk neki, mert egy gyönyörű lakás, remek beosztással, tágas és világos terekkel, nagy terasszal, és konyhabútorral. És egy hodály. Tényleg nagy, legalábbis a tervezetthez képest. És kb. 10%-kal drágább, mint amennyit eredetileg szántunk rá, de addig osztottunk-szoroztunk, míg valahogy sikerült megracionalizálni, hogy de-ez-nekünk-kell. 

A lakás elhelyezkedése kb. Budapest-Zuglónak feleltethető meg, a városközponttól kissé kijjebb található, ám jó közlekedési adottságokkal. Nem mellesleg nekem 2.5 km, Dávidnak pedig 12 km-re van a munkahely, azaz mindkettőnknek biciklizhető táv (jó jó, de Dávid szereti a sportot is letudni munkábajárás közben...). Az S-Bahn (HÉV) megálló kb. 500 m gyalogtávra van, és az itt elhaladó járatok keresztülszelik Berlint. Viszont kellően csendes a környék, és tartozik az épülethez egy zárt belső kert, nem is kicsi. Itt található egy játszótér (gyerekeknek való ugrálóval), és csodás, lakók által gondozott tulipános kiskertek. No és persze madárcsicsergés minden mennyiségben. 

A lakás a 3. emeleten helyezkedik el, úgyhogy kellően világos, főleg a konyha és a nappali, melyek ráadásul déli és délnyugati fekvésűek (az nappalibül nyíló erkély is). Tartozik hozzá még egy tágas hálószoba, és 2 másik félszoba, vagyis a vendégeknek is bőven jut majd hely! Két fürdőszoba van, az egyikben kád, a másikban pedig zuhanyzó. Külön öröm számunkra, hogy a konyhabútort is megtarthatjuk, ráadásul gépesítve, vagyis nem kell beruházni még erre is, a beszerelésről nem is beszélve. 

A fenti kép a konyhai kilátást örökíti meg (nyilván nem nyáron), itt lesz majd az étkezőasztal. No és persze a fűszernövény-gyűjteményem, akik a sok fény és némi meleg hatására biztosan azt hiszik majd, hogy a trópusokon hesszelnek télen-nyáron. 

A szerződésaláírás örömére tegnap már az IKEÁt is megjártuk, méghozzá röpke 4 óra alatt (najó, azért ebben már az ebéd is benne volt). Terveztünk, ötleteltünk, inspirálódtunk, és alig várom, hogy elkezdjük végre a berendezést. Míg én álmodozom, addig Dávid a realitás talaján marad, és pl. megnézte, hogy a világ legszebb kanapéját, amit kinéztem, 150 euró lenne hazaszállíttatni. Szóval újabb kihívások merülnek fel a láthatáron, de ezzel majd később foglalkozunk. 

A lakás megszerzésével kapcsolatban egyrészt adottságainkra támaszkodtunk, másrészt pedig a szerencsére. Kiderült (mert olvastam online blogokat), hogy sokat számít, hogy legalább egyikünk perfekt német. Segített, hogy van egy bájos barátnője, sőt felesége (ami itt ritkaságszámba megy, mármint a legalizált kapcsolat), amiről többen írták, hogy komoly marketingfogás. Ezenkívül nyilván segített, hogy jó fizetésünk van, mindketten keresünk, nomeg nincs gyerekünk, aki hirtelen kitalálná, hogy ő a mosdókagylóban szeretne pancsizni, vagy hogy azon a hatalmas falon milyen jól mutatna egy odapingált kutyus. Ráadásul valószínűleg a tulajnak (vagy legalábbis a tulaj képviselőjének) is szimpatikusak voltunk, mert eléggé közvetlen volt velünk. Dávid már csak ilyen, ő ügyesen megtalálja a közös hangot másokkal. Másnap reggel vettük a bátorságot megpályázni a lakást (egy bemutatkozós levél kíséretében, mert ezt is nagyon javasolták a fórumokon, hogy kiemeljen minket a tömegből), szinte azonnal kaptuk a választ, hogy szívesen látnának minket a lakásban. Ráadásul abba is belementek, hogy a SCHUFÁt (azaz kredit-rating-et) csak később nyújtsuk be, mivel még mindig nem sikerült hozzájutnunk. 

Némi szépséghiba a dologban, hogy a július eleji költözéshez még 6 hetet kell kibírnunk a mostani lakásban, ami időnként kezd kritikusan meleg lenni, és ablakot sem bölcs dolog kinyitni éjszakára itt a hipszter-negyed közepén. Szóval a költözésig maradnak a fagyik és a jégkrémek.

Vacsora után az erkélyünkön ejtőztünk, innen lőttem ezt a képet. Látjátok mellettük a biciklit? Na itt kéremszépen úgy működik az utcazene, hogy a bicikli utánfutójába pakolnak ki és be, így róják az utcákat betevőt keresvén. Játszanak 3-4 dalt, majd körbementek begyűjteni az aprópénzt. Úgy minden ötödik ember adott is nekik. Ezalatt a hegedűs magyar táncokat játszott, tudjátok, azt, amelyiknél összeugrálnak a hangok egy feszes dallammá, de csak ha megfelelően bánnak velük. Na ebben nem volt hiány. 

UI: A képen megbúvó zöldhajú lány megtalálásáért pluszpont jár. 

Kicsit elszégyelltem magam, mikor leírtam ezt a poszt címet, mert ha valamit megtanultam a 2 hetes ittartózkodásunk óta, az pont az, hogy nincs olyan, hogy "a németek". Legalábbis elég hamar rácáfol az élet, ha valakit be akarnék kategorizálni. 

Én mindig azt tartottam a németekről, hogy végtelenül szabálykövetőek, vagyis tulajdonképpen végtelenül neurotikusak. És ez nagyjából igaz is, főleg ha az ember hivatali ügyeket akar intézni: a Kafka-élmény ezt szépen demonstrálta. A papírok és nyomtatványok tengerében perverz örömüket lelik a németek. Még így 2017-ben, a tökéletesre csiszolt számítógépes rendszerezés minden kényelme mellett is ragaszkodnak a kis papírjaikhoz. 

A neurotikusságot szabálykövetést azért igyekeznek szublimálni, és pl. újrahasznosításba fordítani. Ez egyrészt nagyonis dicséretes, másrészt viszont simán abúzusra adhat okot, mint pl. amikor a kollégám képtelen megválni egy darab papírzsepitől az utcán, mert csak vegyes szemetes van, ezért inkább elcipeli a következő papír-újrahasznosítóig. Az üvegeket szigorúan visszaváltósra tervezik (még a Landliebe-és joghurtos üveget is), amiért akár 20 centet is vissza lehet kapni. Cserébe nem szívatják az embert az üvegvisszaváltással - a vásárlás helyszínétől függetlenül (eddigi tapasztalataink szerint) bármilyen üveget visszavesznek. A kávét sem holmi papírpohárba, hanem az erre a célra rendszeresített fém- vagy műanyagpohárba szeretik tölteni a kávézdákban, amit természetesen MINDEN ember magával visz a kávézáshoz, mert az úgy környezetbarát. 

Ezzel szöges ellentétben áll az emberek öltözködési stílusa. A minap a következő feliratot láttam egy férfi pólóján (nem volt merszem lefotózni): 

Ezt szebben nem is tudtam volna kifejezni. Itt ugyanis mindenki nagyon egyedi stílusban öltözködik, és szerintem a világ összes kincséért sem vennének fel egy szürke-póló-farmernadrág kombót, mert az olyan félelmetesen normális és unalmas lenne. Ennek eredményeképp a bokáig érő vagy szándékosan felhajtott nadrág (a bokavillantás mióta szexi?), a megszaggatott farmer, valamint a láthatóan szándékosan kiszakított harisnya örvendenek kiemelkedő népszerűségnek. Az egyediség természetesen a szaggatás mikéntjében rejlik. Feltűnt, hogy egyetlen nő sem hord magassarkút, még salsában sem (illetve ott maximum alcsony sarkú cipőt vesznek fel). Ugyanilyen népszerűtlenségnek örvend minden klasszikusan nőies ruhadarab. Inkább a lezser, kényelmes ruhák hódítanak itt, amik szerintem elég gyakran uniszexbe hajlanak. Ékszerből is roppant keveset viselnek, valamint a smink sem túl népszerű errefelé (ma 15 percembe telt találni a DM-ben sminklemosót, és ebből csak 5 perc volt a szótárazás... ). Viszont mindig ámulok, hogy milyen szép és egészséges a bőrük és a hajuk. Hát igen, a zöldségevés divatjának egy csomó pozitív hatása van. 

No nem mintha a külső nagyon számítana errefelé. Valahogy úgy tartják, hogy a stílus magánügy, és eszük ágában nincs megítélni valakit pusztán a kinézete alapján. Így aztán bátran felvállalják a személyiségüket. (Persze erre mondta egy itt élő magyar barátunk, hogy ez Berlin, nem Németország.) A minap például az egyetemi lépcsőházban szembe jött velem egy talpig fekete kabátba öltözött srác a módszertani csoportból, nagy fekete toll fülbevalókkal és sminkkel. Korombelinek tűnt, szóval szerintem simán ebben a szerelésben tanít. Aztán hiába vettem fel a kedvenc hosszú szoknyámat, amivel mindig egy csomó bókot zsebelek be - itt rá sem hederítettek, hiszen a stílus magánügy, véletlenül sem sértenének meg azzal, hogy minősítik a külsőmet. Dávid is épp a minap mondta, hogy kezdi megszokni, hogy az ázsiai kinézetű emberek tökéletes németséggel beszélnek, és egyáltalán nem olyan szorongóak, mint amit mi a kínai piac területére lépve folyton tapasztaltunk. Néha olyan érzésem van, mintha kiválogatták volna sok ország sok-sok osztályának népszerű tagjait, akiket mindenki szeretett, mert jó volt körülöttük lenni, és mindenkit Berlinbe telepítettek. Itt menő emberek vannak, akikből sugárzik az önelfogadás és a bizalom. Van is okuk, sőt tapasztalatuk is az integrációban, hiszen - mint azt egy index cikkből nemrég megtudtam - minden ötödik németnek van bevándorló háttere. 

Ez a nagy elfogadás pesze kisugárzik a társadalom egészére is. Senkiről nem feltételeznek rosszat, még akkor sem, ha amúgyan "fura" (értsd: orbanisztikus terrorista) kinézete van. Az ősbizalom a jogalkotás szintjére is kihat: az adatvédelmet pl. úgy kezelik, hogy arra kell igent mondani, hogy az adatokat a szolgáltató ETIKUS módon használhatja fel, és nem szabályozzák a végtelenségig, hogy mit jelent az "etikus". Vagy hogy hiába akarják 2 évre aláiratni velünk a lakásszerződést: indokolt esetben (pl. munkahelyváltás vagy külföldre költözés esetén) simán felmondhatjuk akár 2 éven belül is a szerződést. És ez minden szerződésre vonatkozik, még a fitnessztermek hűségidejére is. Az egyetemen is úgy kaptam laptopot, hogy egy darab papír nem született róla - elhiszik nekem, hogy nem fogom lenyúlni vagy kárt tenni benne.

Így van ez a szexualitással is. A kézen fogva sétáló azonos nemű párok például üdítő látvány, akik mára már teljesen beleolvadnak (most már számunkra is) a berlini képbe. Sőt, a transzvesztiták is megszokott látvány errefelé (bár őket ugyebár nehéz kívülről felismerni, de néha felmerül a gyanú). 

A társadalom hagyományos és újító kettősségét szépen jelzi a következő tábla is, amin az egyházadó és a kutyaadó (!!!??) ügyintézésére felhívó táblák szigorúan egymás mellett, ám maga az ügyintézés egymással szembe néző ajtók mögött bújik meg: 

Egyházadót egyébként csak az fizet, aki vallásosnak mondja magát az adóbevalláson. Az ateisták zsebében tehát több pénz marad. 

A tömegközlekedés rendkívül jól szervezett, és sportot űznek abból, hogy a város egyik pontjából bármely másikba 1 órán belül el lehessen jutni, ami egy 3 milliós városnál nem kis teljesítmény. Elég sok bevándorló járkál a városban, akik hol lakástnéznek velünk együtt, hol pedig divatos kendőkbe bújtatják fejüket, szóval eléggé integráltnak tűnnek. Bár nyilván hozzá tartozik a képhez, hogy menekülttábor közelében sem jártam, és hogy azért találkoztam már "nem kaukázusinak tűnő" kéregetővel is - persze fene tudja, hogy menekült volt-e vagy sem. A városképben az egyetlen zavaró dolog talán a graffiti - bizonyos környkékeken tényleg minden falfelületet bevon a kreatív és kevésbé kreatív graffitimunka. Sőt, olyat is láttunk már, hogy festéklabdákkal dobálták meg az épületet, és törtek be vele ablakokat (persze a dobálást nem, csak az eredményét láttuk). Kreativitás - na igen, az például nagyon dívik errefelé, és bizony igen jól esik felkuncogni egy-egy vicces reklámplakáton. 

Amit azért még nem szoktam meg, az a bevásárlás. Egyrészt az őstermelői piacok hiánya (bár biztos van, csak keresni kell, amire sok időnk eddig nem volt), amit az üzletesített Biomarkt-ok váltottak fel, és bizony rá is tették a "bioadót" az árra. Másrészt a hatalmas hipermarketek. Mármint HATALMAS hipermarketek. Múlt héten csak egy üvegecske lekvárt szerettem volna a reggeli szerény pirítósomra, amihez a következő választékkal kellett megküzdeni: 

És mivel a márkák kb. 70%-a teljesen ismeretlen számomra, kénytelen vagyok a kinézetre és az árra támaszkodni, no meg a gyümölcstartalomra, de csak ha kellően egyértelműen van feltüntetve, mert ezt a mennyiségű cimkét képtelenség rendesen átolvasni. Kezdem megérteni a kényszeres vásárlókat, akik sajátos heurisztikák alapján vásárolnak, majd megbánják a választást (mert BIZTOS, hogy otthon rájössz, hogy inkább a 2%-kal több gyümölcsöt tartalmazó, azonos árú lekvárt kellett volna megvenned). Mikor már túlvoltunk kb. 15 ilyen hatalmas döntésen, ráfordultunk az áruház utolsó szegletére, amiben már kb. csak a pénztárakat vártuk megjelenni. Itt pedig a következő látvány fogadott minket: 

Hát komolyan majdnem elsírtam magam. A folyosó végén (a képen alig kivehető távolságban) vettünk tortellinit, amire jó lett volna némi reszelt sajt, de ezt bölcsen elhallgattam Dávid elől, mert én ugyan vissza nem caplatok reszeltsajtért... 

Az egész hadművelet bő 2 óránkba telt, és esküszöm egyszer leszámolom, hogy hány km-t tettünk meg ezalatt, és hány döntést hoztunk meg, hányféle párhuzamos számítás futott a háttérben, és ezek hányféle vásárlói szempontot hivatottak kielégíteni. Az eredmény: egy hétnyi bevásárlás. Pozitívum viszont, hogy tényleg nagyon finom a kenyér errefelé, és csupa egészséges dologból sütik. A tejnek van egyedül némi németföldi mellékíze, de azt majd megszokom, ahogy az angol tejhez is hozzászoktam. 

Mivel ebből a lakásból elvileg a hónap végén, azaz 2 hét múlva ki kellene költöznünk (nem fogunk, hosszabbítást kérünk), ezért most kb. minden szabadidőnk a hosszú távú lakás megtalalásába fektetődik.Ez itt úgy működik, hogy az ember kinéz egy lakást az amúgy rendkívül felhasználóbarát ingatlanhirdető oldalon (vagy máshol, de ezen kimondottan élvezem a keresést), majd elmegy a Besichtigung-ra, avagy megtekintésre a lakásba. Mivel ez az esetek többségében az időpont nyilvános (megtalálható a hirdetés szövegében), ezért minden potenciális érdeklődő megjelenik az adott időpontban. Mondták, hogy készüljek rá, hogy ez durva lesz, de amikor az első ilyen alkalommal odamentem (akkor éppen egyedül), magamon kívül 14 egységnyi érdeklődőt (egyént vagy családot) találtam ugyanott, és hát ez kissé sokkolt. Ha tetszik akkor jelentkezni is ilyenkor kell a lakásért, méghozzá egy vagon papírral, mint például a munkajogviszony és/vagy a jövedelemigazolás, a SCHUFA, azaz kredit-rating (amit bankszámlanyitás után adnak, de ezt eddig nem sikerült abszolválnunk, Dávid szerint azért, mert a Morgan szelleme üldözi), az előző főbérlőtől hozott igazolás, hogy rendesek vagyunk (ami szintén nincs nekünk ugyebár), és egy "bemutatkozó lap", amin még azt is megkérdezik, hogy folyik-e ellenünk büntetőeljárást. Na szóval a hivatalos papírok leadását nem lehet megúszni, és sajnos ebből a szempontból abszolút hátránnyal szállunk ringbe a 14 érdeklődő mellé. 

Na nem mintha eljutottunk volna ezidáig a jelentkezésig, mert eddig 3 lakást néztünk meg, de egyik lakásban sem láttuk meg a jövőnket. Az első lakásnak jó volt a beosztása, de a padlóval nagyon nem voltam kibékülve. A második lakásban a leendő ex-lakók némi barátkozás hatására megsúgták nekünk, hogy a hálószoba ablakától kb. 5 méterrel kijjebb található kémény bizony nem a látványt fokozza, hanem nagyonis működik, sőt még időnként szénnel is megetetik a tulajok. Hát köszi. A harmadik lakásban pedig egy 7 méter hosszú, de csak 1.5 méter széles előszoba fogadott minket, vagyis egy komplett szobányi alapterületet ítéltek teljes kihasználhatatlanságra. 

Ez utóbbi élményről jut eszembe, hogy itt tényleg csak a négy falat adják ki, semmi mást. Olyannyira, hogy általában még konyhabútor sincs a lakásban. Az egyik ingatlanos megsúgta, hogy azért, mert így a tulajnak semmiféle javítási költséget nem kell vállalnia. Ha meg van benne bármi (pl. beépített konyha), akkor azt általában meg kell venni az előző lakótól. A harmadik lakásban például a régi bérlőnek sikerült egy full műanyagnak kinéző fényes-bordó konyhabútort beszereznie konkrétan 6000 euróért a lakásba, amit nekünk jutányos áron, mindössze 3800 euróért szeretett volna eladni költözés esetén (mondjuk gépesítve). Majdnem visszakérdeztem, hogy ezt akkor ugye úgy érti-e, hogy fizet nekünk 3800-at, hogy elszállíttassuk a szekrényét hulladékújrahasznosítóba. 

Az egyetlen fix vágyunk egyébként egy 3 szobás lakás legalább a 2. emeleten, lifttel. Ezen túlmenően van egy kb. 10 itemből álló wish-listünk, amitől 85%-os szenzitivitást várunk, vagyis ha 1 item nem teljesül, az még a kompromisszum része, ha kettő nem stimmel, akkor már nagyon meggondoljuk a lakás meglátogatását, 3 negatív itemmel pedig megy a levesbe. Olyan itemek szerepelnek egyébként a listán, mint hogy kertkapcsolatos vagy parkközeli legyen, a munkahelyeinktől max. 40 perc közlekedésre, legyen kád a fürdőszobában, és legyen déli (max nyugati) fekvésű a konyha a fűszernövényeimnek. 

Én napi kb. 2 óráig bírom a keresést, de Dávid ebben sokkal kitartóbb, ő még a metrón is képeket pörget. Néha elképedünk, hogy melyik tervezőnek fejéből pattant ki a lift köré építeni egy lakást, vagy hogy kinek jutott eszébe kék wc csészét beszerelni (a kék kádról nem is beszélve), néha meg vágyakozunk, hogy na, ha megnyernénk a lottót, akkor tuti ebbe a penthouse-ba költöznénk. Közben pedig hónapokra lebontva átbeszéljük minden jövőbeli tervünket, némi nosztalgikus gyerekkori emlékekkel (én is túléltem, te is túl fogod élni), és elméleti-jellegű gyermeknevelési elveinkkel fűszerezve, hogy akkor most igazából hány szobára jusson egy gyerek, és hogy vajon egy életre traumatizáljuk-e a még nem is létező utódunkat, ha nincs a fürdőszobában az ő nap-fénypontja-pancsiját-szolgáló kád.

Ezen a héten még legalább 4 lakást fogunk megtekinteni, amiből egyik Dávidnak szerelem, a másik meg nekem. És akkor még egyiket sem pályáztuk meg a sok-sok sorstársunkkal versenyezve, és nem voltak álmatlan éjszakáink, hogy de-ugye-megkapjuk-mert-annyira-jó-lenne. Ez egy ilyen sport, na. 

Horror sztorik persze itt is keringenek. A szobatársam-munkatársam például azt mesélte, hogy az előző lakásukból kiköltözvén ők fogadták a potenciális új bérlőket, s továbbították a jelentkezéseket a tulajnak. A megtekintők pedig nem voltak restek horror árat ígérni munkatársamnak a konyhabútorért, ha netalántán ők kapnák meg a lakást. Aztán jött a következő megtekintő, és ő még ennél is magasabb árat ígért. Értitek na, meg akarták őt vesztegetni. Ezen pedig a kedves, ártatlan, echte német leányzó teljesen ledöbbent, hogy dehát az szabálytalan. Persze én csak mosolyogtam. Ha az ember a magyar egészségügyben szocializálódik az előnyök megszerzésére, akkor egy ilyen sztori már nem tud meglepni.

Mert nem igaz, hogy minden pikk pakk a helyére kerül. Néha legszívesebben csak bekucorodnék a fotelbe, és persze visszamennék kb. 1 hónapot az időben, mikor még otthon voltunk, távol egy országváltástól, és még beszéltem az utca nyelvét. 

Eddig mindenkit, aki azt merészelte mondani, hogy "na ti akkor most új életet kezdtek", lelki szemeim előtt gondosan megfojtottam. Volt otthon egy jó kis életem, amiért elég sokat dolgoztam, és eszem ágában nem volt mindent újrakezdeni. De most be kell látnom, hogy deigen, bizonyos mértékig igenis mindent újra fel kell építeni. 

Azt hiszem akkor nyilallt belém először, hogy itt most valami változott, mikor egy ebéd során az egyik csillogó szemű doktorandusz-kolléganőm addig sündörgött, amíg lett alkalma megkérdezni az "all mighty" Kai-t, aki végzős doktorandusz (egy srác), hogy hogyisvan azzal az MPlus mérési invariancia modellel. Kai persze rögtön az R felé terelte a kollégát, és pikk-pakk fejből megmondott minden specifikációt, ami részben megoldja a problémát. Próbáltam azért én is segíteni (sőt később harmadára sikerült redukálnom az 1 órás MPlus futási időt...), de a leányzó egy-egy udvariassági pillantástól eltekintve rám sem hederített. Ekkor értettem meg, hogy itt most nem én vagyok az, akihez módszertani segítségért jönnek, hanem Kai. Nekem itt újra bizonyítanom kell. Ha tudok. Egyszerre elkezdett hiányozni a régi pozícióm. A kollégák és kvázi-kollégák, akikkel olyan természetes volt a módszertanról beszélgetni ebéd alatt, mintha csak az ételünket sóznánk, no és persze kedvenc Főnököm, akivel az elvi nézeteltérések mögött azért végtelenül tudtuk egymást értékelni, és akivel 7 év alatt annyi "gyereket" neveltünk fel együtt... És persze itt mindenki ultra penge R-ból, még a survey-t is formr-rel teszik közzé, nem ám csak úgy egy kész felületet vesznek igénybe. Nekem pedig beletörik az agyam, mire megpróbálom megérteni, hogy akkor most hogyan is töltöm fel a nyomorult itemeket. Keresem a helyem, hogy mit tudnék hozzátenni a csapathoz, de egyelőre nem sok sikerrel, pedig rangidős vagyok, és itt ez még többet számít, mint otthon. És sajnos az sem segít, hogy Kai-n kívül mindenki klinikus akar lenni, és így aztán tényleg a jógáról meg a terápiáról beszélgetünk ebéd közben a módszertan helyett.

Nehéz, hogy minden nap, minden pillanatban új dolgok vesznek körül. Fura emberek járnak kék hajjal, bokáig érő gatyában, akiknek valaki egyszer azt találta mondani, hogy a megszaggatott farmernadrág menő. Még a városnak is más szaga van. Rendszeresen eltévedek a BKV-n (Berlini Közlekedési Vállalat, mi más), még úgy is, hogy a kezemben szorongatom a GoogleMap-et a telefonomon GPS-es helymeghatározással, mert itt teljesen más hosszúságú 3 megálló, mint nálunk otthon, képtelenség még erre is figyelni. Meg hogy egy S-Bahn (HÉV) pályán 2 különböző szerelvény fuhat, amik nem ugyanoda tartanak... Olyannyira lekötnek az új ingerek, hogy egyik nap valami főtt-ecetes uborkát kaptunk ebédnél köretnek, aminek a felét már simán elfogyasztottam, mikor kiderült (mert a többiek szóba hozták), hogy borzalmas íze van. Mit nekem egy új íz, mikor épp próbálnám felmérni, hogy az étkezde hol helyezkedik el az intézethez képest... Igyekszem megszokni a Mac-et, de folyton a hátulján akarom felnyitni (ennek általában diszkrét kuncogás a vége, a kis dögök), és lefelé görgetem az ujjammal az oldalt, mert az idegeim azt mondják, hogy úgy logikus. Hogy a funkcióbillentyű-kombókról már ne is beszéljünk. Sőt, egy rendes magyar billentyűzet-kiosztást sem sikerült eddig installálnom, pedig már rákapcsoltam a kedvenc-régi külső billentyűzetemet, így aztán a bétát (!!), és a kacsacsőrt egyelőre a wikipediáról másolom be (de ha tudtok ebben segíteni, akkor kérlek ne tartsátok magatokban). A B1-es némettudás is kb. a legrosszabb, mert pont annyit értek a beszédből, hogy tudjam, hogy mennyi mindent érthetnék, ha RENDESEN megtanultam volna a németszavakat, és RENDESEN bevágtam volna azt végtelen listát, amit Präteritum ragozásnak hívnak. Még csak sportolni sem tudok elmenni ennyi lakásnézés mellett, és érzem, hogy leépül a testem, pont akkor, mikor végre ki tudtam tartani egy teljes percig fekvőtámaszban a térdhuzogatást az otthoni DeepWork óra végén, amiről mindig azt hittem, hogy minimum superwoman izomzat kell hozzá.  

Dávid bölcs tanácsa erre mindig az, hogy legyek egy kicsit megértőbb magammal, majd szép lassan kialakulnak a dolgok. Hát igyekszem. Meg amúgy belátom, hogy igaza van: nem dől össze a világ, ha 10 perccel később érek be a munkahelyemre, mert elvétem a megállót, elvégre mi másra való a rugalmas munkaidő. És mindenki beszél angolul, egyelőre ez a munkanyelv, hát ez van. Nomeg gondosan vállon veregetem magam, ha sikerült németül capuccino-t kérni (mi a névelője?!), vagy egy hallgatónak elmagyarázni, hogy Kai (ki más?) nincs a helyén, de várja meg, visszajön. És a hallgató nem megy el, úgyhogy valami átment neki. Ezek azért nagy dolgok, na.

Egy másik probléma mostanság, hogy nagyon le tudok fáradni estére. A minap este 8-kor bealudtam, és reggel 6.30-kor keltem, a kettő közti időt pedig simán végigaludtam. 

De ha nem ölelhetném meg Dávidot minden este, nem lenne mindig ugyanolyan illata a nyakának, akkor nem tudom, hogyan bírnám ki. 

Eddig 4 ledolgozott munkanap van mögöttem. Mind a négy napon (illetve 8 napon, amióta itt vagyunk) iszonyú hidegek, szelek és esők dúltak. Ma reggel 2 fokot mondtak Adlershof-ra a rádióban, de ez napközben úgy 14 fokig "melegszik". Olyan hűvös van, hogy még a galamb is reszket a háztetőn. Persze lehet, hogy ő is csak most tudta meg, hogy még legalább egy hétig nincs kilátásban javulás, ezért inkább meleget gyűjt, hogy ennyi erővel Angliában is élhessen.

Na de akkor mondanék pár szót a munkahelyemről. A Humboldt egyetem ezen kampusza a központtól kissé távolabb helyezkedik el, de hál'istennek a B zónán még innen: 

A következő képen pedig maga a Institut für Psychologie található, mely 5 emelet magas, és minden emeleten 10 szoba van. Három departmentje van: neuro-kognitív pszichológia, klinikai pszichológia és "human development" department, mely utóbbin ők nem elsősorban a gyermekpszichológiát értik, hanem a személyiség, csoport és szervezet fejlődést. Ezen belül vannak különböző kutatócsoportok, amin belül én a Klinikai diagnosztika csoportba tartozom (de azért náluk sem olyan merevek a határok a csoportok között). Egy évfolyamba kb. 90 pszichológus hallgató jár (MA-n kicsit kevesebb), akiket évente kb. 4000 jelentkezőből választanak ki a központi érettségi eredményeik alapján (aminek a prediktív értékéről nemrég heves vitát folytattunk - ők töretlenül hisznek benne, én meg, mivel negyedszerre vettek csak fel alapképzésre, és ahhoz képest viszonylag sokra vittem, hát nem vagyok meggyőződve...). Szóval a verseny itt is elég durva. A képzés gyakorlatilag csak németül folyik, 1-1 órát hallgatnak csak angolul. Ennek megfelelően a hallgatók túlnyomó többsége német. 

 Az én szobám a 4. emeleten van, és kellemes meglepetésemre még a nevemet is kiírták, mire jöttem. Ráadásul ékezettel, pedig törekszem arra, hogy a külföldieket ne szívassam a magyar ékezetekkel. A titkárnő fedte fel a titkot: ő bizony megguglizta a nevemet, hogy a) helyesen írja, ékezetekkel, és b) Dr. vagyok-e. Ez itt amolyan jellemző dolog: nagyon figyelnek az emberre, és tiszteletben tartják a kutúrális sajátosságait, mint pl. a magyar ékezeteket. A titkárnő egyébként egy hatvanas hölgy, aki tényleg önmegvalósít a titkárnői pozíciójában, és tele van a szobája a világ minden részéről kapott képeslapokkal. Továbbá az egyetlen ember, aki nálam is félősebben beszél idegen nyelvet (esetében angolt), úgyhogy kizárásos alapon németül kommunikálunk. Nagyon ügyes amúgy, egy csomó mindent kihámoz abból, amit mondok vagy írok neki. 

Jelenleg nincs wifi hozzáférésem, úgyhogy ideiglenesen ebben a szobában szállásoltak el a szint összes, azaz kettő darab férfi doktoranduszával együtt:

A szemfülesebbek észrevehetik, hogy a fal nincs bevakolva, amitől én konkrétan hülyét kapok, szóval nem baj, hogy csak pár napot töltök itt. A permanens szobámban már szerencsére futotta vakolatra. Szép nagy ablakok, sok fény, és egy emberre jutó viszonylag sok hely jellemzi a helyiséget (3-an vagyunk + 1 vendégszék). 

Ők a kollégák (tavalyi kép róluk, és azóta már többen nem is dolgoznak itt):

Szóval van a Department Head, Matthias Ziegler, aki egy nagyon kellemes, iszonyú okos és sokat publikáló ember (nomeg a European Journal of Personality Assessment nemrég leköszönt Editor-in-chief-je). Van 3 student assistant (ami egy-egy fizetett állás, de kb. minden nemszeretem munkát készséggel megcsinálnak), kb. 10 doktorandusz, nomeg most már én, az egyetlen post-doc. Alapvetően azért itt is a legtöbb ember szíve a klinikum felé húz, a kutatás és a doktori afféle mellékpálya nekik. Viszont elég jók R-ban (lévén a teljes statisztikát, elsőéves koruk óta R-ban tanulják...), és az MPlus-hoz is értenek, bár az a tapasztalatom, hogy utóbbit kicsit lenézik és alulértékelik a "hiperokos" R-hoz képest. A múltkor egy measurement invarianciát beszéltünk át, szóval még csak azt sem mondanám, hogy a faktorelemzésnél megáll a tudásuk. És mivel itt a doktori programban nem kell órákat felvenniük, ezt a statisztika tudást bizony egyetem alatt szedték magukra... A sok leendő klinikus között egyetlen kivétel van: Kai, akinek csillog a szeme, ha módszertanról van szó, és láthatóan nagyon ért az R-hoz. És a tanszékvezető jobbkeze. Szóval viszonylag hamar összebarátkoztunk.

Minden délben együtt megyünk ebédelni, majd utána kávézni is. Itt az emberek általában csak heti 3 napot vannak bent, mert heti 2-szer elvileg otthonról dolgoznak, úgyhogy sajnos ritka az, hogy mindenki együtt megy ebédelni. Az ebédelés viszont egy kellemes tevékenység, mert nagyon jó étkezdék vannak a környéken. Életemben ennyi zöldséget nem ettem ebédre, mint mostanság, és általában több a vega, mint a húsos opció, szóval olyan vagyok, mint a mókus a mogyoróerdőben. Egyelőre full angolul beszélgetünk, mert nyuszi vagyok, és nem merek németül. De tervben van, hogy ezen túllépek. Ma került megrendezésre a heti nagy meeting, ahol mindenki ott volt, és ahol minden outstanding ügyet letudtak 20 perc alatt. És ebben már a bemutatkozó kör is benne volt, lévén ketten is újak voltunk. Németül volt, így alig értettem belőle valamit, de az átjött, hogy kimaxolták a meeting-hatékonyságot. A munkaidő itt is laza, de eszük ágában sincs túlórázni. Én 9-től 6-ig szoktam dolgozni (1 órás ebédszünettel), de 5-kor általában mindenki elindul haza, úgyhogy múltkor már kellemetlenül éreztem magam tökegyedül a folyosón fél 6-kor, ezért inkább én is elindultam. 

Mára már egyébként aktiválták az e-mail címemet is, úgyhogy nagyon menő Humboldt-os e-mail címen is lehet velem levelezni. Ráadásul a rendszergazdák überjófejek voltak, mert egy magyar nyelvű e-mail kezelő-rendszerrel leptek meg. (És most ne akadjunk fenn azon, hogy soha életemben nem használtam magyarul levelező-rendszert.) 

Közben hivatalos munkaadóm, a Humboldt Foundation (alias Humbi) sem feledkezett meg rólam, és küldtek egy welcome package-et, németszótárral, Németország guide-dal, naptárral, valamint a következő roppant hasznos és ízléses ruhadarabokat: 

 Igen, szerintem is. 

Németországban sok minden működik jól - még ha olykor lassan is -, de a bankrendszer nem ezt a halmazt gyarapítja. Szerintem mi még ezen felül is rendesen belenyúltunk a pechsorozatba. Szeretném azt hinni, hogy nem 9 év bankszektorban eltöltött év karmikus számlája mindez.

Na de miről is van szó?

Tehát errefelé egyre több az olyan bank, amelyiknek nincs fiókja, hanem úgynevezett direktbank. Leginkább online és telefonos eléréssel. A hagyományos bankok is egyre kevesebb fiókot tartanak fent. Ez mind érthető.
DE! Ezen bankok többségénél nem tudsz készpénzt befizteni egykönnyen. Van amelyiknél kijönnek a pénzért, ha fizetsz érte 30 Eurót. Van, akinek megállapodása van valami szolgáltatói hálózattal, hogy ott ingyen lehessen befizetni. Ez nem annyira előnyös, ha néha kest szeretnénk befizetni.
A másik, hogy leginkább itteni lakcím kell ahhoz, hogy bankszámlát lehessen nyitni*. Amihez a hivatalos papír eltart egy-két hétig. Viszont bankszámla nélkül nincs hiteltörténet (ami persze üres lesz), anélkül meg nincs pályázás lakásbérlésre.

A direktbankokkal amúgy minden fasza. Webkamerán hitelesítik az ember kilétét, ismerik a világ mindenféle személyazonosító okmányának különböző biztonsági tulajdonságát, képet készítenek és még kedvesek is (háromból kettő legalábbis). Csak ők sem annyira gyorsak.

Ennél persze a Deutsche Bank sokkal lassab és idegesítőbb. Őket amúgy nagyon el akartam kerülni, mert... Etikai megfontolásokból. Viszont jóban vannak a munkaadómmal, ezért olcsó a számlavezetés és nem kértek lakcímigazolást, mert elhiszik nekem. Lássuk be, hogy ez az a hozzáállás, ami miatt bajba szoktak kerülni egyébként. Ettől függetlenül nem egy leányálom a dolog. Ugyan borzasztó kedvességgel és segítőkésséggel próbálják ellensúlyozni az állapotokat, de nem tudtak nekem számlát nyitni úgy, hogy besétáltam az utcáról. Amikor pedig időpontom volt a következő munkanapra (ami a következő hét is volt), akkor is lepasszoltak egy másik ügyintézőnek. Akinek persze nem volt joga közvetlenül bevinni az adatokat, tehát a számlám tényleges megnyitása még három munkanapot várat magára (WTF???). Vagyis azt a tonna zsét, amit már másodszor hurcoltam végig a városon, addig sem tudtam befizetni annak ellenére, hogy számlaszámom már van (2. WTF???). Ezzel majd újra vissza kell sétálnom. Kivéve, ha az direktbank megelőzi őket, akkor ugyanis a DB már a számlanyitás előtt elvesztett kb. egy ügyfelet.

A hab a torán az, hogy ebben az épületben a tulaj nem ad a cégnek kulcsot a postaládához. A postaláda tartalmát a céghez viszik be és ott kapok emailt róla. Heti kétszer! Egy olyan országban, ahol általában egy napon belül megérkezik a címzetthez a levél. Ójeee.

A saga második részére remélhetőleg nem kell annyit várni, mint George R. R. Martinra.

* Mint ma kiderült, a lakcím dolog nem teljesen igaz. Külföldi iratokkal is nyithattam volna bankszámlát, de az más nehézségekkel jár.

Igen, az idősíkok keverednek, duplikátumok is vannak. Lesznek is.

Megérkeztünk, felcuccoltunk. Már annyira hiányzott a sport az életemből, hogy a legnehezebb dolgok felcuccolására a negyedik emeletre nem is találtuk meg a liftet. Na jó, a liftes lépcsőház a másik utcából nyílik. A lakás tágas, világos, leginkább csak a villamos hallatszik be, amúgy minden rendben van.

Majdnem. Ha magunk elé képzeljük az élelmiszertől ételig tartó folyamatot, akkor lánc hiányzó szeme pont azok a kések és kanalak, amikkel az ember például főz. Jut eszembe, merőkanál sincs (de van, Anikó megtalálta), szóval ha az egy darab éles késsel és egy darab fakanállal meg tudnék főzni egy levest, akkor az önteni kellene a lábasból.
Tapasztalatnak sem utolsó, biztosan tudjuk már például, hogy SOHA nem lesz rugós matracunk. Meg 140cm széles sem.

Anikó kiment a teraszra kávézgatni és azt találta mondani, hogy érdemes lenne néha embercsoportokat fotózni, mert érdekes. Nekem az a tippem, hogy ez simán csak Berlin. Ugyanúgy, ahogy a rengeteg bringás is Berlin része.

Azt mondjuk mind a mai napig nem értem, hogy szegény turistáknak hogyan is kellene munkaszüneti napon zöld matricához jutniuk, aminek hiánya könnyen 40 eurós bírsághoz vezethet. OK, hogy szakszervezet meg ilyesmi, na de azért mégis. Mi késztette a jogalkotót vagy valakit, hogy ezt az eshetőséget nem szabályozta. N-é-m-e-t-o-r-s-z-á-g-b-a-n!

Ami még érdekes, hogy... ezt a mondatot két napja kezdtem szóval nem tudom mi volt még érdekes.

A Boxhagener Viertel egy beülős bulinegyed. Tehát a felhős, hűvös május egyelőre talán szerencsés, mert nincs kései hangoskodás az utcán. Ellenben tele van kajáldákkal, így relatíve korrekt árakon tudtunk vacsorázni a környéken több ízben is (ez nem poén akart lenni), amikor már túl fáradtak voltunk elkezdeni vásárolni.

WiFi-nk szörnyen korlátozott, tévénk sincs. Kénytelenek vagyunk beszélgetni és aludni. Nem annyira szörnyen középkori, mint amilyennek hangzik, nem gyertyával világítunk esténként. Ami nem is baj, mert lehet, hogy megint csak a szomszédokkal kellene pizsamában ismerkedni.

Egyébként három dolgot hagytunk nagymamámnál múlt vasárnap reggel. Pólót, az EU-USA aljzatátalakítót, ami a borotválkozás elengedhetetlen kelléke, meg egy egeret, amivel a macska az éjjel meglepett minket.