Mert nem igaz, hogy minden pikk pakk a helyére kerül. Néha legszívesebben csak bekucorodnék a fotelbe, és persze visszamennék kb. 1 hónapot az időben, mikor még otthon voltunk, távol egy országváltástól, és még beszéltem az utca nyelvét. 

Eddig mindenkit, aki azt merészelte mondani, hogy "na ti akkor most új életet kezdtek", lelki szemeim előtt gondosan megfojtottam. Volt otthon egy jó kis életem, amiért elég sokat dolgoztam, és eszem ágában nem volt mindent újrakezdeni. De most be kell látnom, hogy deigen, bizonyos mértékig igenis mindent újra fel kell építeni. 

Azt hiszem akkor nyilallt belém először, hogy itt most valami változott, mikor egy ebéd során az egyik csillogó szemű doktorandusz-kolléganőm addig sündörgött, amíg lett alkalma megkérdezni az "all mighty" Kai-t, aki végzős doktorandusz (egy srác), hogy hogyisvan azzal az MPlus mérési invariancia modellel. Kai persze rögtön az R felé terelte a kollégát, és pikk-pakk fejből megmondott minden specifikációt, ami részben megoldja a problémát. Próbáltam azért én is segíteni (sőt később harmadára sikerült redukálnom az 1 órás MPlus futási időt...), de a leányzó egy-egy udvariassági pillantástól eltekintve rám sem hederített. Ekkor értettem meg, hogy itt most nem én vagyok az, akihez módszertani segítségért jönnek, hanem Kai. Nekem itt újra bizonyítanom kell. Ha tudok. Egyszerre elkezdett hiányozni a régi pozícióm. A kollégák és kvázi-kollégák, akikkel olyan természetes volt a módszertanról beszélgetni ebéd alatt, mintha csak az ételünket sóznánk, no és persze kedvenc Főnököm, akivel az elvi nézeteltérések mögött azért végtelenül tudtuk egymást értékelni, és akivel 7 év alatt annyi "gyereket" neveltünk fel együtt... És persze itt mindenki ultra penge R-ból, még a survey-t is formr-rel teszik közzé, nem ám csak úgy egy kész felületet vesznek igénybe. Nekem pedig beletörik az agyam, mire megpróbálom megérteni, hogy akkor most hogyan is töltöm fel a nyomorult itemeket. Keresem a helyem, hogy mit tudnék hozzátenni a csapathoz, de egyelőre nem sok sikerrel, pedig rangidős vagyok, és itt ez még többet számít, mint otthon. És sajnos az sem segít, hogy Kai-n kívül mindenki klinikus akar lenni, és így aztán tényleg a jógáról meg a terápiáról beszélgetünk ebéd közben a módszertan helyett.

Nehéz, hogy minden nap, minden pillanatban új dolgok vesznek körül. Fura emberek járnak kék hajjal, bokáig érő gatyában, akiknek valaki egyszer azt találta mondani, hogy a megszaggatott farmernadrág menő. Még a városnak is más szaga van. Rendszeresen eltévedek a BKV-n (Berlini Közlekedési Vállalat, mi más), még úgy is, hogy a kezemben szorongatom a GoogleMap-et a telefonomon GPS-es helymeghatározással, mert itt teljesen más hosszúságú 3 megálló, mint nálunk otthon, képtelenség még erre is figyelni. Meg hogy egy S-Bahn (HÉV) pályán 2 különböző szerelvény fuhat, amik nem ugyanoda tartanak... Olyannyira lekötnek az új ingerek, hogy egyik nap valami főtt-ecetes uborkát kaptunk ebédnél köretnek, aminek a felét már simán elfogyasztottam, mikor kiderült (mert a többiek szóba hozták), hogy borzalmas íze van. Mit nekem egy új íz, mikor épp próbálnám felmérni, hogy az étkezde hol helyezkedik el az intézethez képest... Igyekszem megszokni a Mac-et, de folyton a hátulján akarom felnyitni (ennek általában diszkrét kuncogás a vége, a kis dögök), és lefelé görgetem az ujjammal az oldalt, mert az idegeim azt mondják, hogy úgy logikus. Hogy a funkcióbillentyű-kombókról már ne is beszéljünk. Sőt, egy rendes magyar billentyűzet-kiosztást sem sikerült eddig installálnom, pedig már rákapcsoltam a kedvenc-régi külső billentyűzetemet, így aztán a bétát (!!), és a kacsacsőrt egyelőre a wikipediáról másolom be (de ha tudtok ebben segíteni, akkor kérlek ne tartsátok magatokban). A B1-es némettudás is kb. a legrosszabb, mert pont annyit értek a beszédből, hogy tudjam, hogy mennyi mindent érthetnék, ha RENDESEN megtanultam volna a németszavakat, és RENDESEN bevágtam volna azt végtelen listát, amit Präteritum ragozásnak hívnak. Még csak sportolni sem tudok elmenni ennyi lakásnézés mellett, és érzem, hogy leépül a testem, pont akkor, mikor végre ki tudtam tartani egy teljes percig fekvőtámaszban a térdhuzogatást az otthoni DeepWork óra végén, amiről mindig azt hittem, hogy minimum superwoman izomzat kell hozzá.  

Dávid bölcs tanácsa erre mindig az, hogy legyek egy kicsit megértőbb magammal, majd szép lassan kialakulnak a dolgok. Hát igyekszem. Meg amúgy belátom, hogy igaza van: nem dől össze a világ, ha 10 perccel később érek be a munkahelyemre, mert elvétem a megállót, elvégre mi másra való a rugalmas munkaidő. És mindenki beszél angolul, egyelőre ez a munkanyelv, hát ez van. Nomeg gondosan vállon veregetem magam, ha sikerült németül capuccino-t kérni (mi a névelője?!), vagy egy hallgatónak elmagyarázni, hogy Kai (ki más?) nincs a helyén, de várja meg, visszajön. És a hallgató nem megy el, úgyhogy valami átment neki. Ezek azért nagy dolgok, na.

Egy másik probléma mostanság, hogy nagyon le tudok fáradni estére. A minap este 8-kor bealudtam, és reggel 6.30-kor keltem, a kettő közti időt pedig simán végigaludtam. 

De ha nem ölelhetném meg Dávidot minden este, nem lenne mindig ugyanolyan illata a nyakának, akkor nem tudom, hogyan bírnám ki.