Mivel ebből a lakásból elvileg a hónap végén, azaz 2 hét múlva ki kellene költöznünk (nem fogunk, hosszabbítást kérünk), ezért most kb. minden szabadidőnk a hosszú távú lakás megtalalásába fektetődik.Ez itt úgy működik, hogy az ember kinéz egy lakást az amúgy rendkívül felhasználóbarát ingatlanhirdető oldalon (vagy máshol, de ezen kimondottan élvezem a keresést), majd elmegy a Besichtigung-ra, avagy megtekintésre a lakásba. Mivel ez az esetek többségében az időpont nyilvános (megtalálható a hirdetés szövegében), ezért minden potenciális érdeklődő megjelenik az adott időpontban. Mondták, hogy készüljek rá, hogy ez durva lesz, de amikor az első ilyen alkalommal odamentem (akkor éppen egyedül), magamon kívül 14 egységnyi érdeklődőt (egyént vagy családot) találtam ugyanott, és hát ez kissé sokkolt. Ha tetszik akkor jelentkezni is ilyenkor kell a lakásért, méghozzá egy vagon papírral, mint például a munkajogviszony és/vagy a jövedelemigazolás, a SCHUFA, azaz kredit-rating (amit bankszámlanyitás után adnak, de ezt eddig nem sikerült abszolválnunk, Dávid szerint azért, mert a Morgan szelleme üldözi), az előző főbérlőtől hozott igazolás, hogy rendesek vagyunk (ami szintén nincs nekünk ugyebár), és egy "bemutatkozó lap", amin még azt is megkérdezik, hogy folyik-e ellenünk büntetőeljárást. Na szóval a hivatalos papírok leadását nem lehet megúszni, és sajnos ebből a szempontból abszolút hátránnyal szállunk ringbe a 14 érdeklődő mellé. 

Na nem mintha eljutottunk volna ezidáig a jelentkezésig, mert eddig 3 lakást néztünk meg, de egyik lakásban sem láttuk meg a jövőnket. Az első lakásnak jó volt a beosztása, de a padlóval nagyon nem voltam kibékülve. A második lakásban a leendő ex-lakók némi barátkozás hatására megsúgták nekünk, hogy a hálószoba ablakától kb. 5 méterrel kijjebb található kémény bizony nem a látványt fokozza, hanem nagyonis működik, sőt még időnként szénnel is megetetik a tulajok. Hát köszi. A harmadik lakásban pedig egy 7 méter hosszú, de csak 1.5 méter széles előszoba fogadott minket, vagyis egy komplett szobányi alapterületet ítéltek teljes kihasználhatatlanságra. 

Ez utóbbi élményről jut eszembe, hogy itt tényleg csak a négy falat adják ki, semmi mást. Olyannyira, hogy általában még konyhabútor sincs a lakásban. Az egyik ingatlanos megsúgta, hogy azért, mert így a tulajnak semmiféle javítási költséget nem kell vállalnia. Ha meg van benne bármi (pl. beépített konyha), akkor azt általában meg kell venni az előző lakótól. A harmadik lakásban például a régi bérlőnek sikerült egy full műanyagnak kinéző fényes-bordó konyhabútort beszereznie konkrétan 6000 euróért a lakásba, amit nekünk jutányos áron, mindössze 3800 euróért szeretett volna eladni költözés esetén (mondjuk gépesítve). Majdnem visszakérdeztem, hogy ezt akkor ugye úgy érti-e, hogy fizet nekünk 3800-at, hogy elszállíttassuk a szekrényét hulladékújrahasznosítóba. 

Az egyetlen fix vágyunk egyébként egy 3 szobás lakás legalább a 2. emeleten, lifttel. Ezen túlmenően van egy kb. 10 itemből álló wish-listünk, amitől 85%-os szenzitivitást várunk, vagyis ha 1 item nem teljesül, az még a kompromisszum része, ha kettő nem stimmel, akkor már nagyon meggondoljuk a lakás meglátogatását, 3 negatív itemmel pedig megy a levesbe. Olyan itemek szerepelnek egyébként a listán, mint hogy kertkapcsolatos vagy parkközeli legyen, a munkahelyeinktől max. 40 perc közlekedésre, legyen kád a fürdőszobában, és legyen déli (max nyugati) fekvésű a konyha a fűszernövényeimnek. 

Én napi kb. 2 óráig bírom a keresést, de Dávid ebben sokkal kitartóbb, ő még a metrón is képeket pörget. Néha elképedünk, hogy melyik tervezőnek fejéből pattant ki a lift köré építeni egy lakást, vagy hogy kinek jutott eszébe kék wc csészét beszerelni (a kék kádról nem is beszélve), néha meg vágyakozunk, hogy na, ha megnyernénk a lottót, akkor tuti ebbe a penthouse-ba költöznénk. Közben pedig hónapokra lebontva átbeszéljük minden jövőbeli tervünket, némi nosztalgikus gyerekkori emlékekkel (én is túléltem, te is túl fogod élni), és elméleti-jellegű gyermeknevelési elveinkkel fűszerezve, hogy akkor most igazából hány szobára jusson egy gyerek, és hogy vajon egy életre traumatizáljuk-e a még nem is létező utódunkat, ha nincs a fürdőszobában az ő nap-fénypontja-pancsiját-szolgáló kád.

Ezen a héten még legalább 4 lakást fogunk megtekinteni, amiből egyik Dávidnak szerelem, a másik meg nekem. És akkor még egyiket sem pályáztuk meg a sok-sok sorstársunkkal versenyezve, és nem voltak álmatlan éjszakáink, hogy de-ugye-megkapjuk-mert-annyira-jó-lenne. Ez egy ilyen sport, na. 

Horror sztorik persze itt is keringenek. A szobatársam-munkatársam például azt mesélte, hogy az előző lakásukból kiköltözvén ők fogadták a potenciális új bérlőket, s továbbították a jelentkezéseket a tulajnak. A megtekintők pedig nem voltak restek horror árat ígérni munkatársamnak a konyhabútorért, ha netalántán ők kapnák meg a lakást. Aztán jött a következő megtekintő, és ő még ennél is magasabb árat ígért. Értitek na, meg akarták őt vesztegetni. Ezen pedig a kedves, ártatlan, echte német leányzó teljesen ledöbbent, hogy dehát az szabálytalan. Persze én csak mosolyogtam. Ha az ember a magyar egészségügyben szocializálódik az előnyök megszerzésére, akkor egy ilyen sztori már nem tud meglepni.