Leányéveim hajnalán kedves kis társakat láttam a piciny zümmögő lepkékben, akikkel (amíg kevesen voltak)  jól megfértünk a lakásban. Najó, ez amolyan racionalizált kényszerperspektíva volt, mivel a tapéta és a fából készült galéria mellett esélyem nem volt felvenni ellenük a harcot. Aztán átköltöztem Dávidhoz, ahol egy ideig híre-hamva sem volt a kis dögöknek. Aztán egyszer csak megjelentek. Egy, kettő, négy; onnan tudtuk, hogy felütötte a fejét egy lopakodó, hogy valaki tapsikolt a lakásban. Sportot űztünk belőle. Már éjjel a WC-re kimenve is vadásztam a molyokat, és dörzsöltem a tenyeremet, ha sikerült az éjszaka közepén álmukból felverve meglepnem őket.

A helyzet 2016 nyarán kezdett komolyra fordulni, mikor még sikeresen megcsappantottuk a létszámukat. Ám az első megnyert csatának ára volt. Ki kellett dobnom ugyanis a gondosan gyűjtögetett csírázómag készletemet. A feketeretek magjából hajtott csírácskának az ízével a számban dobtam ki a zacskóban lakozó lárvát a szemetesbe. Majd jött az ősbúzamag. És a nagybátyámtól, Csávolyról hozott zab. Nagyon fájt őket a szemetesben látni. A szokásos liszten és mazsolán kívül könyörtelenül ki kellett dobni az Apu által aszalt szilvát és meggyet is. Felidézni is fáj a sok áldozatot. 1-0 oda, de most éreztem csak meg igazán a vér szagát...

Az alapos takarítás megtette hatását, és 1-2 kósza katonától eltekintve végre nyugtunk volt. Éltük a boldog békeidőket. Végre ismét gondtalanul szórtam a rizst a fazékba, eszembe sem jutott, hogy molylárvát keressek benne. 1-1. A maradék empátiámat Dávid irtotta ki, aki ezidőtájt küldött át egy cikket a lepkék lárvaállapotáról. Ez konkrétan 18 plusszos sztori arról, hogy a lárva - pillangóvá válása előtt -  felzabája önmagát. Örültem, hogy kipusztítottam MINDEN rusnya önevő agresszív dögöt a lakásból. De végső győzelmet kiáltani korai volt.

A költözésünk előtt kezdtek ismét megjelenni az ellenséges hajók, egyre nagyobb haddal a láthatáron. Node sebaj, gondoltuk, úgyis lakástváltunk, majd azzal a lendülettel újra kiválogatjuk megcsappant muníciónk újrafertőzött részeit, légmentesen bedobozoljuk a maradék fegyverkészletünket, és Németországba bizony egyetlen árva büdös dögöt sem viszünk. Egyetsem.

Az új, csodaszép, napsütéses, újbútorokkal berendezett lakásunkban 1 hétbe telt, mire felfedeztük az első ellenséges katonát. Azt hittem először, hogy rosszul látok, és csak egy légy felejtett el repülni ott a távolban, a lámpa alatt. De aztán megjelentek a kis katonatársai. Ismét tettünk ki tehát ragadóspapírt. Gyűltek is rá szépen, 6 hét alatt már 7 kigolyózott repülő roncsai hevertek a csapdában. Közben az utánpótlást is célbavettük, és néhány lárvára lesúlytottunk (miközben nyilván önmagukat csócsálták). Épp mikor már úgy éreztem, hogy visszafoglaltuk saját lakásunkat, partizánakcióval támadtak, az ENSZ szabályokat egyértelműen sértő, rendkívül aljas módszerrel.

Történt ugyanis, hogy ma reggel gyanútlanul szedtem le a szárítót, rajta a Berlinben vásárolt csodaszép és csodakényelmes, új (1 hónapos) felsőrészemmel. Nézem jobban: hát egyszerre két és fél molyrágta lyuk volt rajta. KÉT ÉS FÉL. Két hatalmas, és egy félig megrágott.

(a póló ki van fordítva, ennél sokkal szebb elölről)

Vérszemet kaptam. Olyan dühös lettem, hogy elhatároztam, még azt is megbánják ezek az agresszív, sportszerűtlen piszlicsáré kannibálok, hogy az ükapjuk megszületett. Napközben meggugliztam, milyen kegyetlen kínzást javasolnak mások. A szokásos levendulán kívül (ami jelen helyzetben legfeljebb bajuszsimogatásnak tűnt) javasoltak mindenféle illóolajokat: fahéjat, narancsot, cédrust, eukaliptuszt és rozmaringot. Máshol pedig azt olvastam, hogy a szárított menta is segít. Aztán találtam egy cikket, ami a ruhák egyesével történő kirázására, majd a szekrény ecetesvízzel történő átmosására esküdött. Mivel nem akartam semmit a véletlenre bízni, úgy határoztam, hogy mindent bevetek ellenük. MINDENT. Még jó, hogy van itthon egy gondosan gyűjtögetett illiólaj-készlet, amiben hiánytalanul fellelhető az imént felsorolt összes vegyi fegyver. Rozmaringot az újonnan vásárolt Rozikától kértem, de róla majd egy másik posztban emlékezem meg. Lényeg, hogy az egész háztartás egy emberként küzdött a molyok bitorolta lakrész ostromára. 

Fél órával hamarabb somfordáltam haza a munkából, hogy minél előbb elkezdhessem gyakorlatba fordítani a gondosan kigondolt haditervet. Nemsokára már el is készült a prototípus. Így néz ki a tűzkerék, mely lángok nélkül irtja ki nemsokára a markukba röhögő molyok tömegeit. 

A sorozatgyártáshoz a kedvenc anyagaimat használtam fel. Mikor kiterveltem a mai háborút, tudtam, hogy ismét áldozatokat kell hoznom. A kedvenc anyagaimnak pedig elképzelni sem tudtam jobb halált, mint kamikáze módjára a molysereg közepébe hatolni, hogy így őrizzék meg emléküket az örökkévalóságnak. Még gyorsan beszegtem az anyagok szélét, mint a kardot, amit tökéletesre éleznek a végső bevetés előtt, és így egyetlen kósza textilszálon sem röhöghet az ellenség.  

Íme a nehéztüzérség. Összesen nyolc plusz egy prototípus csomag várja teljes fegyverben a tűzparancsot:  

(igen, kerámia főzőlapunk van, de ez most tök lényegtelen)

A csata hadszínterének előkészítési munkálatait láthatjátok a következő képen. Minden egyes ruhát kiszedtem, és egyesével kiráztam, mielőtt újra összehajtogattam volna. Természetesen egyetlen árva lárva sem esett ki belőlük, pedig még Dávid szekrényét is hasonló kezelésnek vetettem alá, és NAGYON bűvöltem a padlót, hátha. De a látszólagos eredménytelenség cseppet sem szegte hadikedvemet. Áttöröltem a szekrényt ecetesvízzel, és mindent szépen visszapakoltam. 

Maradjunk annyiban, hogy ekkorra már olyan szaga volt a lakásnak, hogy nemhogy a molyok menekültek, hanem Dávid is szag alapján talált haza a kb. 10 km-re lévő munkahelyéről. De háború idején ilyen apróságok úgysem számítanak. 

Kb. 3 órával később már gondosan be is helyeztem a kis csomagocskákat a szekrénybe. Innentől kezdve a nehéztüzérség felügyelet nélkül tartotta a frontot.  

Vacsora után még átnéztem a spájzban rejtőzködő ellenséges csapatokat, de senkit nem találtam élve. Persze lehet, hogy csak a hírszerzésük működik kifogástalanul, és leadták a drótot a Hálószobacsapatok a Spájzcsapatnak, hogy most azonnal válljanak bútorszínűvé, mert az ellenfél hadsereg-vezetője teljesen elveszítette a józan ítélőképességét, és már bármire képes. Ezt az elméletet támasztja alá az az esti tapasztalatunk is, mely szerint összesen 3 db. ellenséges katona lézengett a lámpa körül kb. 30 perc leforgása alatt, ami sorozattüzes támadásnak feleltethető meg. Ők is érzik, hogy a vérvonaluk utolsó példányai is a végüket járják, és halálukkal egy teljes faj (a Lakásunk Notórius Foglalói) fog kihalni.

Filmbe illő jelenet volt, mikor már az utolsó lehelletemmel harcoltam ellenük a spájzajtóban, és Dávid odajött megsimogatni és csitítani a kedélyemet. Épp egy szerető puszit nyomott az arcomra, mikor megláttam a spájzban egy molyt, hirtelen rácsaptam, és az holtan hullt alá.

2-1 nekünk, de a háborúnak koránt sincs még vége.   

UPDATE:

FAQ - Fogalmunk sincs, hogyan kerültek a molyok a lakásba. Egy részüket valószínűleg minden igyekezetünk ellenére a kajával áthoztuk. Viszont ez nem magyarázza a hatalmas szaporulatot. Kicsit attól tartok, hogy a beépített konyhaszekrény mögött tanyáznak.