Az egész úgy 2 hete kezdődött, amikoris Humbi (mert már csak így becézem, a kedves-túlszabályozott komplex rendszert (AKA Humboldt office), aminek én novemberben egy egész sora lettem) menthetetlenül elküldte a szerződésemet. Alá kellett írnom. Tollal. És nem a radirozható tollammal. Eltartott egy ideig, mire sikerült odagörbíteni a nevemet. Két év. KETTŐ. Az olyan hosszú... Az két nyár. És két tél. És minden ami közte van. Na de a lényeg, hogy aláírtam. Sőt vissza is kültem postán (hasonló extrém ellenállást sugalló műveletek közepette...). Most már visszavonhatatlan a dolog. Ha mégis le merném mondani, akkor szerintem maga Angela Merkel állna bosszút, Humbi már nem mocskolná be ilyennel a kezét. 

Kb. 3 nappal rá D. is megkapta a maga kis szerződését, amit könnyedén (?!!) aláírt. Most már ő sem vonhatja vissza. Ráadásul sikerült elérni, hogy egyazon napon költözhessünk. Remek. Pedig én már beleéltem magam, hogy mire kijön hozzám, addigra kiismertem Berlin összes bringáscélpontját, gyorséttermét lusta-vagyok-főzni estékre, no és persze a legfinomabb sütizdéket. Így viszont együtt pakolhatjuk fel a lakást egy teherautóra.

Úgy döntöttünk (najó, döntöttem), hogy februárban még jogunk lesz tagadni a költözősdit. Mintha csak egy idilli kiruccanást terveznénk egy kellemes, pöpec, és szabályoktól túlfűtött országocskába valamikor a távoli jövőben. Március előtt nem kell, hogy leesen a tanktusz, hogy májustól 905 km-rel arrébb, németül hajtjuk nyugovóra a fejünket. Még nem. Most örülünk.