Ma épp a metrón utaztam hazafelé, mikor olvastam, hogy a parlament megszavazta a Lex CEU-t. Bevallom, sokkolt. Szerettem volna felállni, és egy jó nagyot beverni a metró ajtajának. Dühös voltam, és tehetetlen. De nem is azért, mert teljességgel értelmetlen a döntés - az idióta döntésekhez lassan de biztosan hozzászoktam már az elmúlt néhány évben. 

A döntés sokkolt mint kutatót, mert mióta világ a világ, az egyetemek függetlenek a napi vagy négyéves politikától. Nekünk más meccseket kell megvívni, és ezeket is leginkább nemzetközi vizeken: diagnosztikai kritériumokat formázunk, intervenciók hatékonyságán dolgozunk, rizikófaktorokat azonosítunk, etc., ami mind-mind emberéletek minőségét hivatott javítani. Ez pedig bőven átível a napi vagy négyévi politika érdekein. Eddig "csak" azért volt értelmetlen a magyar piacra dolgozni kutatóként, mert kicsi eséllyel változott bármi a magyar gyakorlatban a tudományos eredmények tükrében, de most már damoklész kardjaként lóg felettünk, hogy ha valami kicsit is nem tetszik a kormánynak, akkor egy hét alatt becsukják az egész intézményt. 

És őszintén szólva ez utóbbi még inkább sokkolt. Hogy hogyan juthatott odáig egy ország, hogy a törvényhozás a magyar nép minden tagjára egyértelműen káros törvényeket egyetlen hét alatt érvénybe léptessen. Ráadásul háromnegyedes szavazattöbbséggel. Ez az, amit képtelen vagyok felfogni, és amitől egyszerre szorongok, és van hányingerem. A bizonytalanság. És persze felháborít, hogy az engem képviselni hivatott, és az én befizetett adóforintjaimból élő politikusokban egy szemernyi felelősségérzet sincsen.

Ma egy fórumon olvastam egy kiváló hasonlatot a kialakult helyzetre. Olyan, mintha mindenki egy disznóólban élne, ahonnan időnként elvisznek egy-egy malacot. Az visít, a többiek sajnálják, de amúgy mindenki lapul, mert ha megnyikkanna, akkor biztosan ő lesz a következő. Ha viszont tűr, akkor reménykedhet, hogy valami csoda folytán egyszer mégis megmenekül. 

Ha már nem lennénk fél lábbal Berlinben, akkor ma biztosan eldöntöttem volna, hogy ez így nem mehet tovább, lépnünk kell. Így viszont csak sajnálom azokat, és főleg aggódom azokért, akik nem tehetik meg, hogy itthagyják az országot.