Az első hivatalos napom Humboldt Foundation postdoc kutatóként. Első utam rögtön a Humboldt egyetemre vezetett, hogy átvegyem az első fizetésemet (az alapítvány és az egyetem nevének megegyezése egyébként csak a véletlen műve, itt két külön szervezetről van szó). Gugli 28 percre tervezte az utamat, de én már 45 perccel a megbeszélt időpont előtt elindultam, mert azt már megtanultam, hogy a németek nem viccelnek a késéssel. Kicsit belesétáltam az útba, és így pontosan 6 perccel a megbeszélt találkozó előtt ott álltam a Humboldt egyetem főépülete előtt. Még arra is volt hát időm, hogy egy kicsit meghatódjak az épület méltóságán, habár a Pszichológia Intézet innen 10 km-re van, azaz kb. soha többet nem fogok ide visszatérni. 

A kapun belépvén az International Student Services-t kellett keresnem. Rögtön megakadt a szemem az irányjelzőn, a balra induló folyosó felé kellett menni. Megyek, megyek, s közben bőszen böngészem a neveket az ajtók mellett. Egyik sem az ügyintézőm neve. Megnézem még egyszer az e-mailjét a telefonomon - a törzsszövegben nem, viszont a több soros aláírása legalján találok egy szobaszámot: 1069. Ekkor a 2053-as szoba előtt állok, az első emeleten, azaz eggyel lejjebb kellett menni. Elindulok a folyosón. 1060, 1062, majd 1063, és megszakad. Megkérdezek egy falat támasztó (amúgy igézően szép) hölgyet, hogy akkor most merre. Megértően sóhajt egy rövidet, és közli, hogy a szoba valóban nincs messze, de most építkezés van, nem tudok átmenni, úgyhogy ki kell mennem az épületből a főbejáratnál, majd balra, és a folyosó másik végéről vissza-be. Térképet is ad, amiből hamar rájövök, hogy a szobaszámok szinte teljesen önkényesen követik egymást az egyes folyosókon. Követem hát verbális instrukcióját, és teszek egy felesleges kört az utcán. Kisvártatva kiderül ugyanis, hogy a főbejárattal SZEMBEN is van egy kijárat - igaz, az csak az épület belső udvarára vezet, de azon kellett volna kimennem. Elbaktatok az épületszárny mellett, jobbra tőlem sütkérező egyetemisták, balra pedig egy anya épp a pici gyerekével gügyög. Bemegyek az ajtón, és megcsap az ételszag. A térképem szerint át kell mennem egy menzán, így ezt jó jelnek veszem. Át is megyek az összesen körülbelül 200 főre tervezett hosszú menzákon, merthogy itt többféle ételbár/menza/kávézó/sütizde közül válogathat az ember, ami a hatalmas és kb. 200 éves márvány(?)oszlopok tövében eléggé szürreális látvány. Egyszer csak elérem a folyosó végét, nincs tovább út, csak vakolat-levert falak, melyek az építkezést jelzik. Mikor épp kezdenék kétségbeesni, meglátom a feliratot az ajtó mellett: 1069. Megörülök.

Majd elfog a dilemma, hogy most akkor bekopogjak-e. Megkérdem a folyosó egyetlen székén magányosan ücsörgő - amúgy roppant szexi bozontos hajú - srácot, hogy ő is ide vár-e. Azt mondja, igen. Kérdezi, hogy csúsznak-e az időpontokkal. Mondom nem tudom, mert én késtem 10 percet a megbeszélt időponthoz képest. Majd kissé szomorkásan közli, hogy bizony ő is próbált foglalni időpontot a hivatalba, de nem válaszoltak az e-mail-jére, így gondolta beugrik a hivatalos opening hours-ra, hátha sikerrel jár. Közben csatlakozott a beszélgetésünkhöz egy hölgy, akiről valamiért esküdni mertem volna, hogy geológus, és kedvesen közölte, hogy ő is időpontra jött. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy akkor itt most verekedni fogunk, mert bizony pénzt nélkül haza nem megyek. Ebben a pillanatban azonban kivágódott a hivatal ajtaja, és a nevemen szólítottak. Diadalittasan rávágtam: én vagyok, és egy halvány mosollyal adtam sorstársaim tudtára, hogy igen, akkor most tuti én megyek be a 1069-es szobába, és nem ők. 

Lucy, a kirendelt ügyintézőm egy kedves, és echte német arc tulajdonosa volt. Leültetett magával szemben, elkérte a szerződésemet és a személyigazolványomat. Közben papírokkal bombázott, és lelkesen mesélte, hogy mennyire jó is lesz az nekem, hogy Visiting Scholar státuszt kapok, hozzá pedig Humboldt kártyát, amivel kedvezményesen tudok a menzán enni (márványoszlopok tövében, jeee). Ehhez persze újabb kártyát kell kiváltanom, ami pontosan 1.55 euró lesz, de megnyugtatott, hogy távozáskor, mikor leadom, visszakapom az összeget. Újból megadtam azokat az adataimat, amit eddig pontosan 3-szor kértek be az elmúlt néhány hónapban (ebből kétszer elektronikusan), de ezt jobbnak láttam nem emlegetni, hanem inkább szorgosan töltögettem a papírt. Beikszeltem, hogy persze, felhasználhatják az adataimat, "ahogyan ők etikusnak vélik", mert itt ez a divat, ami az általam ismert spektrum két vége között helyezkedik el, azaz az angol módi "alapból szupertitkos minden, és egyesével nyilatkozol, hogy mi adható ki" és a magyar "harmadik félnek nem adjuk ki, csak ha eleget fizet" között.

Mikor mindennel megvoltunk, Lucy átkísért a kasszához, hogy ki tudják nekem fizetni a pénzt. Ismét végtelen folyosókon haladtunk át. Csak az ő cipősarkának halk suhanása, és az én túracipőm gumiszerű recsegése törte meg a csendet. Próbáltam vele beszélgetni, de valahogy egyetlen small talk téma sem jutott eszembe. Végül ő kérdezte meg, hogy jártam-e már korábban Berlinben. Belőlem pedig dőlt a szó, csak hogy ne kongjanak annyira a folyosók. Egy ideig még tudtam követni, hogy melyik irányba haladunk, de egy ponton teljesen elveszítettem a fonalat, és vakon bíztam abban, hogy ő nálam sokkal jobban ismeri a kongó falakat. Ekkor Lucy rámutatott egy lefelé vezető lépcsősorra: oda megyünk. Nyeltem egyet, majd előre mentem. Az alagsori folyosóra lépve, újabb 3 kanyar után a kasszánál találtuk magunkat. 

A kassza szobában két fiatal lány sündörgött, alig-alig felnézve papírjaikból. Lucy vidám "Hallo"-jára egy úr állt fel a szoba hátsó részén lévő, kb. 20 éves monitor mögül, aki úgy nézett ki, mint egy őszülő medve. Lucy az asztalra tett egy rózsaszín papírt, rajta különböző összegekkel és a nevemmel. Feltűnt, hogy a rajta szereplő nagy, kövér betűkkel szedett végső összeg jóval több, mint a havi járandósságom, viszont kevesebb, mint az ösztöndíjam teljes összege, és éves összegnek sem stimmelt. Osztottam-szoroztam, hogy akkor mi lehet, de Őszülő Medve hirtelen egy másik, sárga A/4-es papírt rakott elém a pultra, amit alá kellett írnom. Ezen már összeg sem szerepelt. Majd elkérte a címemet. Az utcát és házszámot tudtam, de az irányítószámot nem. Leizzadtam, hogy akkor most ugrik a pénz és jöhetek vissza, és tekereghetek megint a labirintusban. Visszaballagott a hatalmas szürke monitor mögé, és elkezdte keresni cím alapján az irányítószámot. Ekkor én is előkaptam a telefont, és valahogy megtaláltam a leveleim között a hiányzó láncszemet. Az úr igen megörült a hír hallatán, beírta, majd visszacammogott a papírjaihoz. Közben a bájos fiatal asszisztensek (akik kényelmes, szürkésre mosott fehér hosszúujjú pólót viseltek, ami szöges ellentétben áll a berliniek meglehetősen hipszteres öltözködési módjával) sürögtek-forogtak. Az egyikük a mellettem lévő pulton nyomkodta a "bezahlte", azaz "fizetve" pecsétet a rózsaszín papírokra, majd gondosan betette őket a rózsaszín dossziéba. A paksaméta mellett lévő, sárga dossziékban megbújó sárga papírokat pedig átnézte, újrarendezte, majd otthagyta. 

Kisvártatva átbattyogtunk a kifizető helyiségbe, amit egy vastag üvegfal védett. Mögötte egy nő kézzel számolt át egy vastag paksaméta ötven euróst. Mi csak álltunk, nem mertem megszólalni, még köszönni sem. Egyszer csak ránknézett a hölgy üveges tekintettel, anélkül, hogy lassította volna az ötveneurósok pörgetését, de aztán azon nyomban vissza is bújt a hatalmas asztala mögé. Mikor végzett, diszkréten elmosolyodott és köszönt. Odaadtam neki minden papíromat és minden igazolványomat. Megfontolt, precíz mozdulatokkal regisztrált, majd elővette a száz-, ötven- és húszeurós kötegeket. Átfutott az agyamon, hogy valahogy ilyen lehet a mindfullness kívülről. Már messziről láttam, hogy jól számolja le az összeget, de a biztonság kedvéért még egyszer leszámolta nekem is. Szigorúan németül, minden mérföldkövet gondosan artikulálva. 

Elraktam a pénzt a táskámba, és megfordultam, hogy akkor most megyek haza. De hogy a fenébe jutok ki innen?! Szerencsére Lucy türelmesen megvárt, így jobb ötletem nem lévén, elindultam vele. Gondoltam majd szól, ha nem kéne követnem. Bevillant, hogy ez most egy csomó pénz, ami nálam van, és amivel a graffitis hippik között valahogy haza kell jutnom, de aztán inkább elhessegettem a gondolatot - most úgysincs időm pánikolni, hiszen ki kell jutnom a hosszú folyosók karmaiból. 

Amikor már végképp azt hittem, hogy nem lesz vége a labirintusnak, egyszer csak a főbejárat várójában találtam magam, és besütött a napfény az ablakon. Beleszívtam a levegőbe - sikerült. Lucy-tól elköszöntem, és elindultam a metróhoz.

Ennek örömére még a berlini dómot is lefotóztam :)