Kimondva vagy kimondatlanul, de az utóbbi időkben kb. 3-ból 2 ember felteszi nekem ezt a kérdést. Az akadémiai szférán belül egy kutatói állás kincset ér - hagyján, hogy nem kell heti 5 órát tanítani, de nem kell a naponta jelentkező hallgatói kifogás- és e-mail-özönnel sem megküzdeni, sem szigorlatokon halálra unni magam, és azt sem kédezi meg tőlem senki már februárban, hogy ősszel ugyan mit fogok tanítani. Cserébe rugalmas a munkaidő, gyakorlatilag stresszmentes a munkakörnyezet, és minden reggel saját szoba fogad (azt a szépséghibát most hagyjuk, hogy az alapfizetésem kevesebb, mint egy általános iskolai tanárnak, mert valakinek sikerült kihagynia az egyetemi oktatókat/kutatókat a pedagógus-életpálya modellből...). És ez így ment kb. 4 évig (najó, ebből 3 évig azért tanítottam, bár kevesebbet). Ezalatt letettem egy doktorit az asztalra, és közben folyamatosan fejlődtem és önmegvalósítottam. Aztán a tavalyi év során szépen lassan betelt a pohár.
Ahányszor rágondolok, hogy miért is akarom otthagyni ezt a pályát, annyiszor jut eszembe másik indok, illetve más-más fontossági sorrend.
Egy komoly ok például az, hogy nem tudtam azonosulni azzal a témával, amivel annak idején - még végzős egyetemista koromban - állást kaptam, és amiből kinőtt a doktorim: az addiktológiával. Pszichológia ide vagy oda, képtelen voltam megérteni, átérezni, hogy emberek nem tudnak megálljt parancsolni maguknak. Nem tudják megállni, hogy megigyanak még egy pohár sört, mikor maguk is látják, hogy minden sörrel egyet taszítanak magukon - és sokszor a családjukon is - a pokol felé. Nem tudják megállni, hogy megvegyék a huszonhatodik piros pulóvert, csak mert akciós, és mert olyan cuki. Talán segített volna az empátiámon, ha átéltem volna már legalább egy rendes addikt periódust az életemben, vagy van egy családtagom, akinek a szenvedése inspirálhatott volna, de ez mindeddig nem jött össze. Nyilván nem javított a helyzeten az sem, hogy amellett, hogy addiktológiából írtam a teljes doktorimat, még konferencia főszervező is voltam ezen a területen, sőt egy komoly folyóirat bejövő cikkeit is rendre el kellett olvasnom, majd bírálnom is, mert ez is szép lassan a munkám integráns része lett (sőt, a végén már heti 1-2 napot tett ki csak ez a tevékenység). Állítom, hogy többet foglalkoztam addiktológiával mint egy alkoholista a napi betevő alkoholjával. Besokalltam. Mozgásterem viszont nem sok volt, mert a kiegészítő fizetésemet addiktológiai-jellegű tudományos tevékenység végett kaptam, tehát ha szabadulni akartam volna, akkor mehettem volna vissza az alapfizetésre, amit azért mégsem.
Próbáltam hát témát váltani, és visszatértem ahhoz a témához, ami 4 éve igazán érdekelt: a személyiségpszichológiához. Elég komoly erőfeszítéseket tettem, hogy updateljük az egyetemi tananyagot, amit a hallgatókon kívül már csak azok az oktatók utálnak jobban, akiknek 5-10-30 éve ugyanezt kell tanítaniuk (jellemző, hogy mikor odakerültem, egy 1978-as cikkből kellett tanítanom a személyiség biológiai alapjait...). Próbáltam elérni, hogy olyan személyiség-kérdőíveket tanítsunk, amiket később a hallgatók a munkaerő-piacon is használni tudnak, és nem kerülnek vagyonokba a használati joguk. Próbáltam áttolni a statisztika anyagot (faktoranalízist) a statisztikai órákra, de erre rendre azt a választ kaptam, hogy nekik nincs idejük megtanítani a hallgatóknak, csináljuk mi, ha fontosnak tartjuk. Pozitívum volt ugyanakkor, hogy kiderült: a lelkesebb oktatók partizánakciókkal oldják meg a tananyag frissítést, mert ők is érzik, hogy gáz, hogy 30 éve nem frissült. Vért izzadtunk, hogy 1-2 magánakciót kanonizáljunk, és törzsanyag váljék belőle. A végső eredmény? Két hónapnyi csatasorozat, és kb. 10%-nyi változás az anyagban. Nomeg a vezető oktató azóta sem szívesen áll velem szóba, mert én testesítek meg minden rosszt, gonoszt, aki az elmúlt 40 évének munkáját csak úgy lesöpörné az asztalról, mégishogyképzelem.
Ha a tanításban nem lehet világot megváltani, akkor térjünk vissza a kutatósdihoz, gondoltam. Ezen a pályán a témaváltás egyik legjobb módja a pályázatok benyújtása, ami biztosítja a keretet arra, hogy az ember azzal foglalkozzon, ami igazán érdekli, és még fizetést is kapjon érte. Naivan feltételeztem, hogy ha pontosan 7-szer annyit publikáltam a doktorim megszerzéséhez, mint amennyi elő volt írva, számtalan nemzetközi publikáció, konferencia-előadás és közéleti szerepvállalás van a hátam mögött, és még normálisan meg is írok 1-2 pályázatot, akkor eséllyel indulok hadba. Beadtam tehát 3 magyar és 1 német pályázatot. Mind a 4 pályázatra ugyanaz az anyag került be, csak itt-ott igazítottam rajta az aktuális kiírás értelmében. Az eredmény? Mind a három magyar pályázatomat elutasították, és egytől egyig igen bosszantó indokokkal húzták le (pl. a bíráló első felvetése az volt, hogy hiába beszélek 4 nyelvet, az 5. ország nyelvét, a hollandot nem beszélem, és hát így hogyan gyűjtenék onnan adatot?! De volt, aki a tudományos impaktomat kevesellte...). Félreértés ne essék, ebben nem az a frusztráló, hogy elutasították a pályázatokat, mert az mindig része ennek a sportnak, hanem inkább az az elkeserítő, hogy igazságtalanok voltak. Márpedig egy pályázatot megírni nem egy könnyed esti sakkparti, hanem hetek munkája, és sokszor nem is egy emberé. A negyedik, német pályázatot amúgy láss csodát, megkaptam. Jóval nagyobb nemzetközi konkurencia mellett, és komoly szakmai bírálók véleménye alapján én lehetettem az egyik az szerencsés az évi kb. 4 magyarból, akinek megítélték a lehetőséget, hogy bizonyítson. Persze külföldön. Egy olyan szakmában, ahol pályázatok nélkül gyakorlatilag lehetetlen működni, ez a kaland a magyar oldalon bizony eléggé kiábrándító volt. (rögtön írtam is egy levelet a bizottságoknak, hogy az orruk alá dörgöljem, hogy felhívjam a figyelmüket, hogy frusztráló, hogy olyanok bírálnak pályázatot, akik nem értenek a szakterülethez).
De még ezen a helyzeten is lehetett volna segíteni - ha hatszor kell beadni, hogy megkapjam, akkor beadom hatszor a pályázatot, ezen ne múljon, a fenébe is. Csakhogy időközben elkezdtem gondolkodni (ez mindig hiba, tudom). Biztos egész életemben nyomorult pályázatokon akarok tengődni? Az alapfizetésből nem lehet megélni, ezért az egyetlen egzisztenciálisan járható út a pályázatok elnyerése, ami tegyük fel, ha kitartó az ember, még sikerül is. Ez viszont oda vezet már középtávon (is), hogy a megélhetésemet csak 2-3 évre előre tudom biztosítani, és ha utána nem kapok meg egy pályázatot (ami mint láthatjuk, nem csak a tudományos teljesítményen múlik...), akkor bizony nagyon nehéz helyzetbe kerülök. A leendő kölkeinknek meg magyarázhatom, hogy ma azért eszünk szárazkenyeret, mert anyádat már megint elvágták egy pályázaton. Ezen aggodalmammal egyébként nem vagyok egyedül, még a Science és a Nature is megírta, hogy roppant egészségtelen a jelenlegi postdoc helyzet a folyamatos létbizonytalanság és erős versenyhelyzet miatt. Némi vigasz, de ettől még nem lakunk jól.
És még egy nyugtalanító aspektusa van a kutatói pályának hosszú távon. Ha bármikor úgy alakul az élet, hogy szeretném elhagyni a munkahelyemet (mert nem kapok pályázati forrást, menthetetlenül kiutál a vezető tanár, vagy egyszerűen beleunok, mert ilyen is előfordulhat), akkor úgy lépek ki a munkaerő-piacra, hogy gyakorlatilag nincsen munkatapasztalatom. Egyetlen HR-es sem hatódik meg ugyanis attól, hogy milyen menő adatelemzésekhez értek, vagy hogy komoly nemzetközi publikációim vannak, magas idézettséggel, hanem azt fogja látni, hogy még mindig SPSS-sel próbálok értelmet varázsolni az adatokból, és hogy fogalmam sincs a szervezeti működésről, vagy a főnökkel való komminikációról, mert ezeket nálunk az egyetemen amolyan "lazán kezelik". Ha váltani kell, akkor így fiatalon még bevállalok egy gyakornoki, ne adj' isten önkéntes pozíciót, hogy elinduljak az ipar rögös útján, de 5-10 év múlva már nem bizos, hogy olyan könnyen belemennék.
Talán apróságnak tűnik, de annál fontosabb jóllét-faktor a munkahelyi szociális környezet. Egy ingerszegény szobában naphosszat tökegyedül bezárva lenni nem annyira inspiráló állapot. Elvileg vannak kollégáim, de ők többnyire otthonról dolgoznak, vagy terápiás órákat tartanak, vagy épp szülnek és gyereket nevelnek egyszerre, szóval nem igazán járnak be az egyetemre. Jellemző, hogy egyszer, augusztus végén, amikor már rendesen nyitva van az egyetem, az első emeleten épp ablakot cseréltek bömbölő zene mellett. Én oda találtam menni, hogy csitítsam őket, mire csak annyit mondtak, hogy "bocs, nem hittük, hogy bárki is dolgozik ilyenkor ebben az épületben"... Köszi. Ha történetesen egyedül élnék, és egy nap megharapna a veszettségtől tajtékzó (amúgy nemlétező) macskám, és soha többet nem mennék be dolgozni, akkor kb. a hónap végéig - mikor mindenkinek alá kell írnia a jelenléti ívet - senkinek sem tűnne fel, hogy megszűntem létezni. Ez azért elég ijesztő állapot.
Egy dolgot nagyon bánok így visszatekintve, mégpedig azt, hogy az egyetemi munkát (doktoranduszságot) hagytam eluralkodni az életemben mint egyetlen megélhetési és tapasztalati forrást. Még az egyetemi éveim alatt is volt állásom, sőt több forrásból éltem, több lábon álltam, mégis mikor bekerültem doktorira, annyira belevetettem magam a munkába, hogy minden egyéb szálat elvágtam magam mögött, vagy csak simán elszáradt. Ez hiba volt. Ha kicsit lazábban veszem a doktorit, és közben fejlesztem magam pl. adatelemzésből (ipari módon, azaz statisztikai programozással), akkor most sokkal könnyebb lenne a váltás, és megkockáztatom, akkor is lett volna állásom az egyetemen a doktorim befejeztével.
:watermark(/images/logo_url.png,-10,-10,0)/images/anatomy_term/coccygeus-muscle/FJtSD55WTWgacpdJaysA_Coccygeus_02.png){kind=logo}
